Te vagy a hibás, ha nincs gyereked!

2017. július 17. - Anyatlanul

"Hamarabb kellett volna észbe kapnod, most már kár sírni!; Bele kellene törődnie, hogy nem lehet gyereke.; Ha a karrierépítés helyett nem várt volna olyan sokáig a gyerekvállalással, lehet, hogy már rég anya lehetne.; Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.; Legyen csak hálás annak a kibírhatatlan orvosnak, hiszen végül lett gyereke."

Ez csak néhány a neten keringő, meddőséggel kapcsolatos írásokra született kommentekből. Persze korábban is belefutottam ezekbe (szinte szó szerint ismétlődnek) és hasonlókba, ám az utóbbi idők eseményeinek kapcsán felduzzadtak azok a vélemények, amelyek egyértelműen azt állítják, a meddőségért kizárólag az érintettek a felelősek, és ennek tudatában kellene élniük, reagálniuk.

Tudom, hogy írásommal megosztó leszek, de fontosnak tartom, hogy legalább egy poszt erejéig reagáljak ezekre.

te_vagy_a_hibas.jpg 

Mi történt a közelmúltban, ami egy rövid időre szem elé helyezte a meddőséget?

Röviden: Csökkentették a meddőségi klinikák államilag finanszírozott lombikkezeléseinek volumenkorlátját és a magánintézmények munkájának ellehetetlenítését eredményező intézkedéseket terveznek.

Bővebben: A meddőségi klinikák meghatározott időszakra (pl. egy hónap) X darab beavatkozás elvégzéséhez szükséges összeget kapnak (ez a kvóta - egy hónapban ennyi darab beavatkozást lehet elvégezni. Ez a kvóta amúgy is kevés, kb. ennek a duplájára lenne igény.) Ezt az amúgy is alacsony kvótaszámot csökkentette az állam, így nőtt a beavatkozások várólistája. Egy-egy beavatkozásra több hónapot (fél évet, háromnegyed évet) kell várni. Ezzel szemben a kormánykommunikáció lépten-nyomon arról adott hírt, hogy egyre több családbarát intézkedést vezet be és több pénzt fordít a meddőség kezelésére. Valójában ezzel párhuzamosan ennek az ellenkezője történt (lásd kvótacsökkentés), valamint a magánszolgáltatókat is megpróbálják kiszorítani a palettáról (a megemelt finanszírozás csak az állami fenntartású intézményeknek járna).

Azóta a kormány azt ígérte, emelni fogja az elvégezhető kezelések számát (tehát emeli a finanszírozást), valamint támogatni fogja beavatkozáshoz szükséges gyógyszerek támogatottságát. Meglátjuk mi lesz belőle...

Miért ilyen fontos ez a probléma?

Magyarországon minden 4-5. (nagyjából 200.000) pár küzd meddőséggel. Ez a szám természetesen csak becslés, hiszen elképzelhető, hogy ennél több esetben is felmerül a nehezített fogamzás, de nem tudunk róla.

Miközben Magyarországon a népességszám folyamatosan csökken, a kormány mondhatni elfordítja a fejét, ha a gyerekre vágyó meddő párokról esik szó. Pedig ha a meddőségkezelés finanszírozása megfelelő lenne, az komoly mértékben emelné a születések számát.

Mi állhat a meddőség hátterében?

A meddőség mögött igen sokféle (hormonális, anatómiai, fertőzéses, genetikai, immunológiai és pszichológiai és ezek kombinációi) okok, betegségek húzódhatnak meg. Létezik elsődleges (amikor nem jön létre terhesség) és másodlagos meddőség (amikor valakinek már van gyereke, de a második, harmadik babára kell várni), és kutatások bizonyítják, hogy ez nem a nők problémája, hanem kb. ugyanannyi esetben találnak a férfiaknál eltérést, mint a nőknél.

Látható, a probléma elég összetett ahhoz, hogy azt mondhassuk, nem egyértelmű, hogy kinek/minek a "hibája".

Na, akkor most mi van, miért a cikk?

Jogos a kérdés. A hosszú bevezetővel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy amikor a meddőségről beszélünk, akkor nem egy fekete-fehér problémával állunk szemben, hanem egy összetett nehézséggel.

A közelmúltban történtek kapcsán több írás is foglalkozott a meddőséggel, és azok is megszólaltak, akik esetleg korábban nem. Azok, akik saját személyes történetük, érzéseik megosztásával próbáltak felszólalni és elmondani, hogy bizony nem pontosan úgy van minden, ahogyan azt halljuk, kaptak is a nyakukba rendesen. Volt "szerencsém" követni ezeket és a hozzászólások olvasása közben mélyen elgondolkodtam azon, miért is írnak ilyet az emberek? Miért is hibáztatják az érintetteket?

Mi a probléma a hozzászólásokkal?

A fő gondom alapvetően az, hogy a kommentek egy része arról szólt, hogy:

- Te vagy a hibás, hogy nincs gyereked (pl.: sokára döntöttétek el, hogy akartok, kifutottál az időből; a karrieredre koncentráltál; biztosan az életmódod a felelős; nem teszed ezt vagy azt stb.)

- Nem törődsz bele, hogy nem lehet (pl.: fogadd el, hogy nem mindenkinek lehet gyereke; ami nem megy, azt nem kell erőltetni stb.)

- Nem mindenki alkalmas szülőnek / a sors akarta így (pl.: mindennek megvan a maga oka; nem szabad szembemenni a természet rendjével stb.)

- Ha bajod van, tűrj (pl.: a rendszer ilyen, ezt el kell fogadni; ha megaláztak az orvosi vizsgálatkor, akkor is hálás lehetsz nekik, hiszen végül lett gyereked stb.)

Bevallom, érintettként nem volt jó olvasni ezeket, miközben tudom, hogy azért nem minden ennyire egyszerűen megokolható. (Ezért is írtam arról, hogy mik állhatnak a meddőség hátterében.)

Mégis kellemetlenül érint, hogy a hozzászólók egy része az empátia, a figyelem legkisebb jelét sem mutatva, pötyögik a telefonjukba, "gondolkodtatok volna hamarabb, most már kár vinnyogni".

Miért érint kellemetlenül? Mert:

- Nem gondolom, hogy jó ötlet skatulyázni. Egyáltalán nem biztos, hogy "te vagy a hibás". (Egyáltalán érdemes ezt sulykolni valakibe?) És mi van akkor, ha tényleg a karrieremre koncentráltam? Hiba ez egyáltalán? Akkor már nem is érdemlem meg, hogy segítséget kapjak?

- Nem gondolom, hogy használ, ha ismeretlenül azt mondjuk, törődj bele, fogadd el. Honnan tudhatná bárki a monitor előtt, hogy kinek kellene beletörődnie, és kinek nem? Hogy kinek érdemes még küzdenie, kinek nem? (Egyáltalán ki az, akiknek ezt ki kell mondania?)

- Nem gondolom, hogy jól esik az embernek, ha azzal okolják a gyermektelenségét, hogy ő az univerzum kiválasztottja (persze negatív értelemben), mert a sors szerint ő nem alkalmas szülőnek. (Most komolyan? Honnan a fenéből veszi azt bárki, hogy biztosan alkalmatlan szülő lennék?)

- Nem gondolom, hogy célravezető, ha azt javasoljuk, tűrj és örülj! Miért kellene bármikor is elfogadnunk, hogy kiszolgáltatott (vagy bármilyen) helyzetben nem vagyunk többre méltók, mint az összeszorított fogakkal tűrésre? Miért fogadjuk el, hogy tűrnünk kell az embertelen viselkedést, a megalázó hangnemet, a figyelmetlenséget, a szakmai hibákat, a nemtörődömséget stb.? És változtat bármin, ha mégis lesz gyerek? És ha nem?

Valahol az alapokban van a hiba.

Mert előbb kérdezek, utánaolvasok, tájékozódom, és csak utána alkotok véleményt; hogy empatikusan, nyíltan fordulok nehéz helyzetben lévő embertársaim felé, mielőtt reagálnék arra, amit megoszt velem; hogy véleményemet kulturáltan és tisztelettel mondom el neki; hogy tartózkodom a személyeskedéstől, a gúnytól, a fölényeskedéstől; hogy ítélkezés helyett segítek és támogatok, mert a kinyújtott kézben és a nyílt szívben hiszek és nem a büntetésben vagy a hibáztatásban.

Nem mondom, hogy nincs szükség arra, hogy időnként mi, érintettek is megálljunk egy pillanatra és újradefiniáljuk a helyzetünket. Hogy elgondolkodjunk azon, milyen lehetőségeink vannak, hogy mérlegeljük, esetleg más módon kerülhetne a családunkba gyerek; hogy tehetünk-e azért, hogy kikecmeregjünk a meddőségből, hogy külső segítséget kérjünk...

Nem állítom, hogy nincs szükség arra, hogy beszéljünk és vitázzunk, de a megbélyegzésre és kioktatásra nemet mondok.

És azt sem állítom, hogy minden hozzászóló elutasító és hibáztató.

 

És nem szeretném, hogy átérezd, hogy milyen meddőnek lenni, csak azt, hogy megpróbálj megérteni! Köszönöm!

 

A kép forrása: huffingtonpost.com

Felhasznált irodalom:

http://hvg.hu/itthon/20170625_olcso_meddosegi_kezeles_lombikbebi_program_hol_korhaz_allami_maganklinika_osszehasonlitas

https://mno.hu/belfold/kilatastalan-helyzetben-a-meddo-parok-2401352

10 dolog, amiben a meddő nők és a kismamák hasonlítanak egymásra

Itt a nyár és ilyenkor sokkal szembetűnőbb, ha valaki babát vár. És mintha ilyenkor többen lennének, mint az év más időszakában és ilyenkor feltűnik az is, ami máskor rejtve marad...

meddok_es_kismamak_hasonlosaga.jpg

Bár úgy érzem, élethelyzetem szempontjából, tökéletes ellentétem egy fiatal anyuka, átgondolva a dolgot, azért vannak olyan közös pontjaink.

1.) Teljesen felesleges óvszerre és egyéb fogamzásgátló eszközre költened! Tiszta pénzkidobás!

Meddő nőként vegyél belőle egy üveg bort/egy doboz cigit (bármivel behelyettesíthető), hátha levezetheted vele a stressz egy részét. Várandósként... hát... talán egy tábla csokit/egy kakaós csigát (bármivel behelyettesíthető), hátha ad egy kis erőt, amikor úgy érzed, már teljesen kimerültél!

2.) A menetrend szerinti hányinger/hányás mindig pontos!

Meddő nőként, ha a hormongyógyszered miatt van, ne aggódj, nemsokára elmúlik, amit hozzászokik a szervezeted (maximum 1-3 hónap), illetve amint vége a stimulációs időszaknak. Fiatal anyaként ne aggódj, és reménykedj, hogy 3-5 hónap múlva elmúlik! Bónusz: meddő nőként, ha már semmilyen más magyarázat nem fordulhat elő, örülj, lehet, hogy elhagyhatod a klubot! :)

3.) Ne haragudj meg a környezetre, ha ők nem tudják megjegyezni az összes laborleleted, vizsgálati eredményed, mutatószámod!

Mindenkinek véges az ilyen jellegű memóriatárhelye. Légy türelmes, ha már rákérdeznek, biztosan érdekli is őket.

4.) A barátod/élettársad/férjed nem az ellenséged!

Bár néha értetlenül kérdez a vizsgálati eredményekről, nem találja ki elsőre, mit is szeretnél enni/inni/nézni/csinálni, sőt fogalma sincs, hogy a sírásba ágyazott vinnyogás milyen mondatokat rejt magában, azért nagyon igyekszik és minden erejével azon van, hogy segítsen!

5.) Az, hogy tegezed a nőgyógyászt, inkább a sűrű látogatásnak és nem feltétlenül női "bájodnak" szól!

De azért ne aggódj, a hormongyógyszerek/terhesség miatti plusz kilók okán/ellenére is vonzó vagy!

6.) Nyugodtan mondd meg, hogy kicsit sok a környezeted felől érkező fizikai kontaktus!

Meddő nőként bátran mondd el, hogy jól esik a támogató ölelés és vállsimogatás, de te szívesebben beszélgetnél/kirándulnál/moziznál helyette! Jól esik a sajnálat, de inkább foglaljátok el magatokat azzal, amihez mindkettőtöknek kedve van! Kismamaként mondd el, hogy nagyon kedvesek az ismerősök és idegenek, hogy kézrátétellel és a hasad simogatásával szeretnék biztosítani, hogy minden rendben legyen odabent, de neked, idekint egy nap X számú simogatás esik jól!

7.) Légy megértő, ha a barátod/élettársad/férjed elsírja magát az ultrahang képed láttán!

Ha meddő vagy, biztosan osztozik a fájdalmadban, szomorú a diagnózis miatt, elkeseredett a méhedben tátongó üresség láttán. Ha kismama vagy, életében még nem volt ennyire boldog! Hiába erős férfiak ők, ami veletek történik, őket sem hagyja érzelmileg érintetlenül!

8.) Teljesen normális, ha kiakasztanak a "másik oldal" panaszáradatai! Időnként mindenki besokall a jelenlegi helyzetétől.

Meddő nőként szívesen mosnál már kakis pelenkát és törölgetnéd a padlóról az odaszáradt bébiétel maradékát, kismamaként pedig szívesen végigtáncolnád az egész éjszakát egy menő klubban a barátnőiddel, majd hazamennél, végigdőlnél az ágyon és délutánig aludnál.

9.) Érthető, hogy aggódsz, minden rendben lesz-e?!

Ez mindenképpen egy olyan időszak, amikor jól jönne, ha egy jövőbelátó megnyugtatna, minden oké lesz. Sajnos ezt sosem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal. Ám ahelyett, hogy ezen szoronganál, kérdezz utána, mit tegyél annak érdekében, hogy minden rendben legyen és próbáld meg ezeket a tanácsokat, javaslatokat követni, betartani. De ne feledd, a belső hangra mindig érdemes odafigyelned! Ilyenkor különösen hangosan tud kiabálni!

10.) Minden érzésed ellenére még mindig igazi nő vagy!

Teljesen mindegy, hogy hasügyileg homorú vagy domború vagy, hogy tudsz-e tűsarkúban tipegni vagy csak a mamuszt bírod felvenni, hogy az XS-es vagy XL-es póló jön rád, hogy bátran ihatsz vodkát vagy félve is csak szénsavmentes vizet, ez mindenképpen a női lét egyik legnehezebb, emberpróbáló időszaka! És fantasztikus ember vagy, ha ezt bírod és csinálod!

 (A kép forrása: www.cosmopolitan.com)

10+1 tanács meddőséggel küzdőknek

Keserű évfordulónk van ebben a hónapban. 5 éve szeretnénk gyereket, de egyelőre sikertelenül. Borzalmasan hosszú időnek tűnik (valójában is az), és rengeteg dolog történt velünk közben. El is gondolkodtam azon, mit üzennék az öt évvel ezelőtti énemnek, hátha ezzel tudok segíteni másoknak is.

tanacsok.jpeg

1.) Fogadd el, de ne törődj bele!

Mint azt egy korábbi cikkemben írtam, bizonyos intő jelek, 1  év sikertelen próbálkozás után érdemes fontolóra venni, hogy esetleg terméketlenségi problémák nehezítik a teherbeesést. Ilyenkor ne késlekedj, minél hamarabb fordulj a megfelelő szakemberhez, hiszen kezelés nélkül az eredmény is várathat magára.

Azt javaslom, hogy ne tologasd, ne odázd el a problémákkal való szembenézést, próbáld legyűrni kezdeti félelmeidet, fogadd el, hogy most segítségre van szükséged, és bátran keresgélj a szakemberek között.

Ezzel együtt azonban semmiképp sem tanácsolom, hogy beletörődj abba, hogy nem lehet gyereketek. Kérj információt, mérlegeld az orvosokkal a lehetőségeket, tájékozódj az elérhető kezelésekről, olvass utána, ne hagyatkozz feltétlenül egy szakember véleményére (többször hallani olyan történeteket, amelyekben az orvosok tanácstalanul széttárták a kezüket, mégis megfogant a gyerek).

Ha tudjátok, hogy gyereket szeretnétek, ne adjátok fel, de lehetséges, hogy nem úgy érkezik majd hozzátok új családtag, ahogyan azt kezdetben elképzeltétek (pl. spontán teherbeesés helyett lombik útján; örökbefogadás által stb.).

2.) Beszélj, beszélj, beszélj!

A meddőség egy rendkívül stresszes állapot, a folytonos kudarc, a negatív terhességi tesztek, a feltárt, de korábban lappangó betegségek, a kezelések mellékhatásai stb. mind hozzájárulnak lelkiállapototok, fizikai kondíciótok hullámzásához.

Javaslom, hogy pároddal beszélj át mindent, ne legyenek tabutémák, bátran osszátok meg egymással a gondolataitokat, érzéseiteket, félelmeiteket. Ezáltal enyhül bennetek a feszültség, segítetek egymásnak megismerni és megérteni a másikban zajló folyamatokat, így elkerülhetitek a gondolatolvasást, a félreértéseket,  csökkenthetitek az egymással való súrlódások esélyét.

Ezzel párhuzamosan keress a környezetedben olyan embereket, akikkel megosztanád a veled történteket. A némaság, a hallgatás elszigetel, magányos küzdelemre kényszerít, ezzel szemben a beszélgetés felszabadít, megtisztít a negatív gondolatoktól, érzésektől, segíti a tisztánlátást, a másoktól érkező figyelem és támogatás pedig lelkileg feltölt, erősít.

3.) Ne félj a negatív érzésektől, a mélypontoktól!

Az egyik legbosszantóbb tapasztalatom a meddőség alatt, hogy a környezetemben élők egy része elvárja, hogy ne legyek dühös, elkeseredett, feszült, hogy már a mezesz első napján pozitívan, felszegett fejjel induljak neki a következő ciklusnak.

A magam részéről ezt kivitelezhetetlennek, sőt a túlzott optimizmust, a negatív érzések elnyomását kifejezetten károsnak tartom. Úgy vallom, mindennek helye és ideje van. Tehát, előfordul, hogy dühös, ideges vagyok, akad, hogy a tehetetlenségtől vagy a sikertelenségtől sírok, hogy feszültté és ingerlékennyé válok a beavatkozások előtt, hogy vannak napok, amikor azt gondolom, sohasem fog sikerülni.

De azt is tudom, hogy ez "normális" vagy inkább természetes. Nem hibáztatom magam, amiért ezeket gondolom, ezeket érzem, ezeket csinálom. Azonban tisztában vagyok azzal is, hogy ezzel kezdenem kell valamit, hiszen hosszútávon nem használ. Ekkor általában megpróbálom feltárni az okokat és megfelelő módszerekkel kezelni a kialakult helyzetet, érzéseket. Például a feszültségből, stresszből adódó idegességet mozgással, a tehetetlenség miatt feltörő bőgés után pedig mérlegelem, mit tehetek még (feltéve, ha van ilyen) stb.

4.) Légy tudatos!

Az egyik legerőteljesebb tapasztalatom, hogy a meddőség, mint krízishelyzet több fronton támad. (Néhányról már korábban beszéltem is.) Fontos, hogy idejében felismerd, milyen (érzékeny) pontokat piszkál meg a probléma, például testkép, párkapcsolat, önbizalom, szexuális élet, lelki kiegyensúlyozatlanság, korábbi kezeletlen lelki nehézségek, elakadások stb. És bizony támadni fog, mert ez már csak ilyen. Tehát érdemes tudatosan jelen lenned az élethelyzetedben és figyelemmel kísérned a felmerülő változásokat, hogy aktív beavatkozással megfelelő mederben lehessen tartani ezeket.

5.) Olyan szakemberrel dolgozz együtt, akiben megbízol!

Nemcsak a meddőség esetén igaz, de ekkor is megfontolandó, hogy olyan szakembert válassz, akihez szívesen mész, aki megfelelő tapasztalattal rendelkezik, aki figyelmes, humánus és kézben tartja az esetedet, akihez bátran fordulhatsz az aggályaiddal, kérdéseiddel, félelmeiddel, aki szem előtt tartja a kereteidet, határaidat és nem ítélkezik.

Lehetséges, hogy ezt nem egy embertől fogod megkapni (pl. orvos és pszichológus együtt adja meg a kívánt biztonságot).

Ha úgy érzed, jelenlegi kezelőorvosodból, lelki segítődből hiányzik valami, keresgélj bátran, ne félj váltani!

6.) Ismerd a határaidat és fogadd el ezeket!

A meddőség kezelésére számtalan lehetőséget kínálnak, azonban vannak olyanok, amelyek nem mindenki számára elfogadhatók. Ha úgy érzed, valamit csak kényszerből, mások kívánságára tennél meg, javaslom, gondolkodj el azon, hogy te biztosan úgy érzed, készen állsz rá és be tudod vállalni (pl. lombikkezelés, donor általi megtermékenyítés stb.). Amennyiben a válaszod nem, adj időt magadnak, hogy átgondold, átbeszéld az ezzel kapcsolatos érzéseidet, gondolataidat, félelmeidet.

Nem lennél szar szülő csak azért, mert bizonyos dolgokat nem teszel meg vagy nem akkor és úgy, amikor és ahogy mondják.

7.) Ne ostorozd, ne hibáztasd magad!

Az egyik legrosszabb, amit tehetsz, ha folyamatosan csak önmagadat okolod. A negatív önvéleményezés sok jót nem szül, helyette azon gondolkodj, mit tehetsz (pl. életmódváltás, diéta, mozgás, lelki segítő felkeresése stb.), de ne kapcsoljon be a büntető mechanizmus, ha esetenként nem sikerül megfelelned a kitűzött céloknak (pl. jógaóra helyett moziba mész, a diétádba becsúszik egy csokoládés süti).

Fontos, hogy a kitűzött célhoz rugalmasan, megengedően állj. Ez nem azt jelenti, hogy vedd félvállról, de nem omlik össze a világ, ha időnként megbotlasz, hibázol, ha néha engedsz a pillanatnyi kívánságoknak.

8.) Tegyél félre!

Ez egy olyan jótanács, amelyet félve mondok, hiszen nem mindenki teheti meg. Pedig bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a meddőségkezelés hivatás, bizony a kőkemény anyagiak itt is megjelennek.

Bizonyos vizsgálatokat, kezeléseket el lehet végeztetni államilag finanszírozott alapon, azonban van, ami (részben) csak önfinanszírozással oldható meg. A kezelések egy bizonyos pontján mindenképpen ki kell perkálni egy szép summát a gyógyszerekre és ilyenkor jó, ha van olyan tartalék, amihez hozzá lehet nyúlni.

Ha azonban sikerül elkerülni a horribilis ráköltést, a megtakarítás később jól jöhet bármi másra.

9.) Kérj, ha szeretnél valamit!

A meddőség nem tartozik azon témák, élethelyzetek közé, amelyben otthonosan mozognánk, nem tanítják meg, hogyan viszonyulj másokhoz és hogyan kezeld a környezeted reakcióit. Tartsd szem előtt, hogy senki sem tudhatja pontosan (sejthetik, elképzeléseik lehetnek), mi van benned, és ez alól még a hozzád legközelebb álló párod sem kivétel (pedig ő szorosan végigkíséri az eseményeket), lásd 2. pont.

Ezért, ha szeretnél valamit, ha jól esne ez vagy az, ha valami mást kívánnál, kérd bátran! Legyen szó lelki támogatásról, figyelemről vagy éppen egy kis magányról, udvariasan jelezd ezt a környezetednek és ne érezd magad rosszul miatta. Mint ahogyan akkor sem, ha ezen megsértődnek.

10.) Fordíts figyelmet a feltöltődésre!

A meddőség egyik legmeghatározóbb jellemzője a sikertelenség, a kudarc, amely rengeteg energiát és erőt vesz ki belőled/belőletek.

A 4. ponthoz kapcsolódva helyezd előtérbe, hogy az elbillenést valahogyan érdemes balanszírozni, különben megmarad a féloldaliság és a következő ciklust már egy csökkentett szinttel kezded. (Természetesen tökéletes állapotról sem érdemes álmodozni, de a helyzethez kapcsolódó optimálisra lehet törekedni.)

Tehát előre a prioritási listán azokkal a dolgokkal, amelyek feltöltenek benneteket (hobbi, kirándulás, utazás, szórakozás, baráti találkozó), mert ezekre támaszkodva sikerülhet előrébb lépni.

+1.) Gyászolj!

Sajnos, sokan, akik meddőségben élnek, megtapasztalják a baba elvesztését (pl. vetélés esetén, a lombikkezelés során a megtermékenyült és fejlődésnek indult, de be nem ágyazódott embriók kapcsán, iker redukció során). Ezekkel a szomorú és tragikus eseményekkel nem könnyű megküzdeni, miközben a környezet sem feltétlenül érti meg és fogadja el érzéseinket, sőt olykor elbagatellizálhatja a tragédiát.

Mi megtermékenyült, de be nem ágyazódott embriót veszítettünk el, és úgy éreztük, időt kell adnunk magunknak. Icikepicike volt, aprócska, de úgy éreztük - még ha voltak is, akik nem értették, miért -, meg szeretnénk gyászolni elvesztését.

Hidd el, érzéseitek helyénvalóak (abban az esetben is, ha a terhességi teszt negatív), támogassátok egymást a gyászfeldolgozásban, de ne szégyelljétek szakember segítségét kérni, ha szükséges.

(A kép forrása: pexels.com)

Meddőség a tévésorozatokban

A meddőség, a sikertelen gyerekvállalás kezd kitörni a tabutémák közül, nem véletlen, hogy egyre többször bukkan fel a tévésorozatokban. Ezek közül szedtem össze néhányat, újabbakat és régebbieket, happy enddel zárulókat és pozitív tesztre várakozókat.

1.) Szomszédok

20150325nemcsak-karoly-es-invancsics-ilona.jpg

Gyerekkorom kultikus sorozata, a gazdagréti panelranchen játszódó folytatásos teleregény már a '80-as évek végén, a '90-es években ábrázolt olyan nőket is, akik hosszabb vagy rövidebb ideig küzdöttek a meddőséggel.

Talán ezen a téren a legmélyebben, legárnyaltabban Vágási Jutka tanárnő figurájának sztorija foglalkozott a gyermektelenséggel. Bár a fiatal feleségnek a sorozat elején viszonylag hamar sikerült teherbe esnie, de egy nyaralás alkalmával megemelt egy nehéz, gyümölccsel telerakott zsákot és elvetélt (na ennyit a szedd magad akcióról!). Az ezt követő részekben többször bukkant fel a házaspár életében a gyerek utáni meddő vágyakozás, Jutka kitartóan járt (titokban) orvoshoz, Feri is (titokban) kivizsgáltatta magát, segítették, támogatták egymást, mégis több évig kellett várniuk, míg végre megszületett Matyi.

Kevésbé erőteljesen ábrázolták Alma és János gyermekvállalással kapcsolatos terveit. (Ennek talán az lehetett az oka, hogy a kapcsolatuk kevésbé volt harmonikus és kiegyensúlyozott, mint Jutkáéké, sok volt a hullámvölgy és hát ilyenkor az ember lányának elég nehéz a babára koncentrálnia.) Főként a sorozat végén - a sokadik egymásra találás és a romantikus erdő közepén eltöltött, kéthetes, kibékülős pihenés után - erősödött fel a sikertelenségük. A kisszoba szűk homályában szóba kerültek az orvosi kivizsgálások, és a további lehetőségek. A sorozat befejezésekor nincs is happy end, a készítőknek már nem volt alkalma megvárni, míg ez a gyümölcs is beérik. (Az csak külön megjegyzés, hogy Almát alakító Fehér Annának 53 évesen született kisbabája.)

Érdekesség, hogy egyszer Taki bácsi arról mesélt Ferinek, hogy Lenke nénivel ők is nagyon nehéz időkön mentek keresztül - 3 kisbabát veszítettek el, mielőtt megszületett Alma anyukája.

(A kép forrása: www.origo.hu)

2.) Jóbarátok

monica-and-chandler-monica-and-chandler-31574881-873-661.png

Mindenki ismeri Monica és Chandler történetét, akik hiába szerettek volna közös kisbabá(ka)t, feltételezhetően mindkettejük biológiai problémája miatt, vajmi kevés esélyük volt rá. Hiába drukkoltunk nekik több évadon keresztül, a természetes teherbeesés elmaradt, végül az örökbefogadás mellett döntöttek, és  - a sorozatzáró dupla epizódban - két szép ikerbaba szülei lettnek. Nagyon jól felépített sztori ez, hiszen Monica a történet elejétől kezdve anyaságról álmodott, szinte mindent ennek a célnak rendelt alá, még élete nagy szerelmével, Richarddal is szakított, mert a férfi már nem szeretett volna több gyereket. Éppen ezért nagyon szívszorító és katartikus az ő útjuk.

Érdekes, hogy Ross és Rachel, ellentétben barátaikkal, teljesen akaratlanul, spontán lesznek szülők. (Rosst a terhesség hírével többször is "meglepték" a sorozatírók, hiszen Carollal közös gyerekének érkezése is váratlanul érte.) Ez egyébként nagyon hasonlít a Szomszédokban Mágenheim Ádám és Juli helyzetéhez, akik egy hosszú mosolyszünet utáni "kibékülésnek" köszönhetik Flórát. (Aki egyébként Frajt Edit igazi gyermeke.)

Arról pedig szerintem nem is kell szót ejtenem, hogy Monicát alakító Courteney Cox hosszú évekig küzdött meddőséggel, és a sorozat eseményeit saját magánéletében is megtapasztalhatta, annyi kivétellel, hogy végül lombikprogram keretében sikerült teherbe esnie.

(A kép forrása: https://obsessedwithtvbooksandmovies.files.wordpress.com)

3.) Így jártam anyátokkal

tumblr_m4fepl9fj71rwcjz5o1_500.png

A Jóbarátokhoz több ponton hasonlító (azt másoló?) Így jártam anyátokkal is behozza a történetébe a meddő pár témáját Lily és Marshall személyében. Ők többször is nekifutottak a gyerekvállalásnak, a kezdeti fellángolást egy rövid ideig - az univerzum áldásának jeléig tartó - szünet követte. És bár volt elkeseredés, pánik, teherbeesési praktika, hamis riasztás, meddőségi kivizsgálás, végül a természet elintézte a dolgot, mert az Irene hurrikán okozta pusztítás elől Barney lakásába bezárkózott kis csapat házaspárja a fürdőszobában múlatta az időt, nem kis sikerrel. És úgy tűnt, ezzel meg is tört a meddő-átok, mert még két Eriksen baba érkezését követhettük figyelemmel.

Érdekesség, hogy a sorozat másik női szereplőjének, Robinnak - a sztori szerint - egy orvosi vizsgálat apropóján kiderült, hogy nem lehet saját gyereke. És bár korábban többször kimondta, hogy nem szeretne gyereket, a hír mégis feldúlta.

Az pedig a sors fintora, hogy az ANYA, akinek személyére évadokon keresztül vártunk, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen ment és hiába a gyerekek és a szép emlékek, a lényeg a nagy szerelem.

(A kép forrása: www.tumblr.com)

4.) Szex és New York

catch-38-1024.jpg

Az egyedülálló nők imádott sorozatában szereplő négy szingli nő közül Charlotte szeretne - szinte már a kezdetektől fogva - kispolgári életet (férj, lakás, család, gyerekek), persze nem olyan Szomszédok-félét, hanem hipergazdag New York-it, a Lantos utca helyett a Park Avenue-n. A meddőség azonban nem válogat, lehetsz kispénzű, lelkiismeretes tanárnő, keményen dolgozó pultoslány, fantasztikus szakács vagy sikeres galériaigazgató, mindegy, a lényeg, hogy szenvedni fogsz (feltételezhetően sok epizódon keresztül).

Tray-jel kötött első házassága idején kezdődött gyerek utáni elkeseredett harca, a naptárazással, a számolgatással, az előre programozott együttlétekkel, a hormoninjekciókkal, a barátnők terhességének hírére legörbülő szájjal, majd végül az elfogadással és ezzel együtt az örökbefogadás fontolgatásával. Ám a kapcsolat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és így a háztartásbeli feleség és anya terve felfüggesztésre került.

Második házassága (amiért szintén sokat kellett dolgoznia) sem hozta meg az azonnali sikert, Charlotte-nak hiába sikerült teherbe esnie, nem sokkal később elvetélt, utána pedig hiába próbáltak adoptálni, az igazi szülők meggondolták magukat. De persze minden a helyére kerül egyszer (legalábbis az amerikai teleregényekben) és a sorozat végén (akárcsak a Jóbarátokban) mégis kisütött a nap és megérkezett a hír, hogy örökbe fogadhatnak egy kislányt Kínából.

A történet azonban nem ért itt véget, mert a mozifilmben Charlotte természetes úton esett teherbe és egy újabb babával gazdagodott a Goldenblatt család.

Megemlíteném, hogy a korábban említett sorozatokhoz hasonlóan, itt is van spontán, nem tervezetten teherbeesős barátnő, Miranda, aki ráadásul egy működő petefészekkel is hamarabb lett anya, mint hősnőnk.

(A kép forrása: www.hbo.com)

5.) Murdoch nyomozó rejtélyei

wjawxedlvm6fuyttvszr.jpg

Az előzőekhez képest kevésbé ismert, az 1800-as évek végén, a 20. század elején játszódó sorozat egy kanadai nyomozóról, akinek a kezdetektől fogva szimpatikus volt a rendőrörs orvos-halottkéme, Julia Ogden. Az érzés kölcsönössé vált, de a beteljesülés hosszú évadokat váratott magára. Közben a halottkémből pszichiáter, a hajadonból férjezett, majd özvegy nő vált.

Az egyik epizód kapcsán derült fény Julia múltjának egy titkolt részletére, miszerint fiatalon szerelmes lett az egyik egyetemi diáktársába, teherbe esett, de mivel nem találták megfelelőnek az időpontot a gyerekvállalásra, ezért az abortusz mellett döntött, amelynek szövődményeképp meddővé vált. A katolikusként nevelt William Murdoch ennek ellenére - bár biztosan nagyon szeretett volna kisbabát - feleségül veszi az akkor már megözvegyült Juliát, vállalva a gyermektelen életet.

Később úgy tűnt, valahogyan az élet mégis elrendezi a dolgokat, hiszen a pár egy rendőri akció során megölt bűnöző csecsemő gyermekét fogadja örökbe. Azonban a boldogság rövid ideig tart, ugyanis kiderül, hogy a korábbi információkkal ellentétben a baba apja életben van. Murdochék némi vívódás után úgy döntenek, felkutatják a biológiai apa hollétét és visszaadják neki a gyereket.

(A kép forrása: imgkid.com)

Biológiai selejt

Az előző cikkemben a meddőség és testünkről alkotott véleményünk viszonyáról írtam, most pedig ennek kapcsán osztom meg veletek önmagamról alkotott képemet.

biologiai_selejt_2.jpg

Miközben mi sikertelenül próbálkoztunk, körülöttünk egyre több barátnőm, ismerősöm, kollégám lett terhes. Ezzel párhuzamosan komolyan elkezdett foglalkoztatni, a "Mivel érdemeltem ezt ki?" kérdés, de természetesen az önkínzáson kívül semmire nem jutottam. Elfogadtam, hogy egyszerűen vannak "szupertermékenyek" (ők azok, akikre csak ránéznek és máris teherbe esnek) és vagyok én, a "biológiai selejt". Ezen egyszerű elgondolás után már elég gyorsan ment a fantáziálás...

Abból indultam ki, hogy ha 100-200 évvel ezelőtt éltem volna, akkor nagy valószínűséggel úgy kellett volna leélnem az életem, hogy soha sem lett volna gyerekem, soha sem tapasztalhattam volna meg a szülőséget. Ha szerencsém lett volna, akkor talán elvittek volna a falu mindenható javasasszonyához, aki megpróbálta volna levenni rólam a nyilvánvalót, mert bizony ez átok, hisz mi más is lehetne?! Biztosan magamra haragítottam valakit, és most ki kell engesztelnem, és legjobb lesz, ha teliholdkor meztelenül megfürdök a tóban és gesztenyebarna hajfürtömet elásom az öreg diófa tövébe, majd két hétig minden nap friss harangvirágot kötök a hasamra. (Félreértés ne essék, nem szeretném kigúnyolni azokat, akik ebben hisznek, biztos vagyok abban, hogy ezek a rituálék nagy hatással vannak/voltak az emberi lélekre, pszichére, és talán ebben rejlett csodás hatásuk. Csak hát a mai világ tudásával, valljuk be, kevesebb esélyt nyújtottak.) Ha nem lett volna szerencsém, talán a falu végébe száműznek, ahol az olyan kitagadott és mások által szégyellnivalónak bélyegzett vénlányok laktak, mint a fiatalon elcsábult, megesett Irénke, a felszarvazott feleség, Icuka, a férfigyűlölő, leszbikus Dézike és az enyhén félkegyelmű Neni.

Talán, ha lett volna férjem, szeretettel és megértéssel viselte volna "sorsomat" és örökké velem marad, gyermektelenségünknek bánatát a malackák gondozásába fojtva. Talán, soha sem tudta volna elfogadni, hogy ilyen élete legyen, egyszer csak elutazott volna és többé sosem látom.

Visszatérve a jelenbe, az az érzésem volt, hogy én bizony, ha szigorúan nézzük, olyan ember vagyok, aki a darwini elmélet szerint nem tartozik a legerősebbek, legalkalmazkodóbbak közé, gyenge vagyok, terméketlen és ezért kihalásra ítéltetett, biológiai selejt.

Ezen az érzésen az is erősített, hogy ráadásul még közellátó is vagyok, tehát tévézéshez bizony szemüveget kell viselnem és valljuk be, sok-sok évvel ezelőtt tuti nem láttam volna meg gyűjtögetés közben, hogy a bokorban ott rejtőzik a kardfogú tigris és mivel időnként még rosszul is hallok, biztosan lemaradtam volna kedves nőtársaim kiáltozásáról, azt meg végképp nem érzékeltem volna, hogy eszeveszettül szaladnak, és eldobálják a nehezen összeszedett bogyókat és gyümölcsöket.

Bizony, lehet, hogy az egész már eleve itt elrendeltetett. Lehet, hogy én csak egy szerencsés túlélő vagyok, aki eddig elevickélt valahogy az élet hideg útvesztőjében és eddig mindig jó irányt választott, viszont most az utolsó kanyarnál zsákutcába fordult.

Érdekes gondolatok ezek, a "drótanyánk" a biológia és "szőranyánk" a tudomány harca. A tudomány harcol értünk, azokért a nőkért és férfikért, akiknek amúgy nem lenne esélye, vagy csak nagyon kevés.

Ezért hát elhessegettem ezeket az elmélkedéseket és átadtam magam az örömnek, hogy abban a korban élek, amely lehetőséget ad a lehetetlenre és nem taszítja ki magából azokat, akik valamiben gyengék. Akik "gyengeségüket" szeretettel, jószívűséggel, türelemmel, odaadással, kreativitással, kitartással (és még sorolhatnám tovább) kompenzálják, így válva alkalmassá a szülőségre.

Persze azért még bujkált bennem a kisördög és még tovább gondolta a dolgokat: ha 100-200 évvel később születtem volna, lehet, hogy már régen szülő lennék/szülők lennénk, talán csak egy szem tabletta és minden megoldva...

És melyik lenne jobb?

(Kép forrása: Pinterest)

Testünkről alkotott véleményünk változása meddőség esetén

A meddőség esetében mindenképpen érdemes beszélnünk testünkről alkotott képünk, véleményünk változásáról, átalakulásáról (és most a hangsúlyt a testképre helyezem, és a nőiesség és férfiasság kérdését csak érintőlegesen említem, bár szorosan összefüggnek, de utóbbinak szeretnék egy külön bejegyzést szentelni).

Nem kérdés, hogy testünk aktív szerepet játszik a gyerekvállalásban, ezért igen fontos, miként gondolunk rá. Meddőség esetében - tehát legalább egy év sikertelen próbálkozást követően - sajátos viszony alakulhat ki testünkkel. Amennyiben organikus okok állhatnak a háttérben, könnyen okoljuk "őt" a problémákért, amennyiben semmilyen konkrét szervi ok nincs meghatározva, nem értjük, "miért is hagy minket cserben"? Természetesen bármiről is legyen szó, önmagában nem biztos, hogy érdemes csak a testet hibáztatni a kudarcért.

testkep.jpg

Testünkről alkotott képünket, véleményünket számos tényező befolyásolja az életünk során. A saját testünk megtapasztalása, esztétikai és szexuális vonzerejéről való gondolkodás már gyerekkorunkban megkezdődik, és amelyet későbbi saját és társas tapasztalataink, valamint a kulturális hatások jelentősen befolyásolnak.

Ebben a tapasztalati élménytárban igen meghatározó szerepet kap a meddőség. Amennyiben korábban pozitív testképünk volt, a kudarcok okán ez változhat. Az pedig igazolt, hogy a negatív testkép és a meddőség között összefüggés van (pl. anorexia). Lényeg a lényeg, a meddőség nem valószínű, hogy a testünkről alkotott képünket érintetlenül hagyja.

"Utálom a testem"

Míg gyerekként örömmel és csodálattal tölt el bennünket, hogy testünk mennyi mindenre képes (megtanulunk járni, futni, táncolni, sportolni stb.), felnőttként előfordulhat, hogy dühösek, csalódottak leszünk, ha arra gondolunk, képtelen megtenni azt, amire vágyunk (teherbeesés, baba kihordása).

Akiknél organikus okokat (is) feltártak (pl. endometriózis, PCO, hormonális gondok, immunológiai problémák stb.), különösen nehéz helyzetben vannak, ha testükre gondolnak. Gyakran a test, mint gát, akadályozó tényező jelenik meg, amely útjában áll a boldogságuknak. Fejben úgy érezzük, készen állunk a gyerekvállalásra, testünk azonban nem reagál. Sőt, ellenkezik. Ez a diszharmónia olykor egészen az utálatig, undorig fokozódhat és képtelenek leszünk ránézni, rágondolni, csúnyának és funkciótlannak érezzük magunkat, amely kihathat a nőiességünkre, férfiasságunkra és szexuális életünkre, növeli a stresszt, lelki kiegyensúlyozatlanságot okoz.

A természetes úton való próbálkozásokat követően új szakaszt jelentenek a beavatkozások, amelyek során úgy gondolhatjuk, testünkről szinte levesszük a terheket, hiszen az állandó orvosi kezelés és felügyelet, a kívülről bevitt hormonok és egyéb támogató szerek végzik az "oroszlánrészét" a feladatoknak. Ha egy-egy ilyen beavatkozás sikertelenül zárul, tovább növekedhet a frusztráció, hiszen a test még még ekkora mértékű segítséggel sem képes "funkcionálni". És már nem értjük, miért. Tanácstalanul keressük az okokat, mi lehet a baj?

"Segítek a testemnek (és magamnak): figyelek rá és elfogadom"

Ennek a hozzáállásnak többféle formáját véltem felfedezni. Az egyikben még mindig úgy gondolunk a testünkre, mint beteg, alkalmatlan részünkre, de már pozitív, segítő hozzáállással fordulunk felé: vitaminokat szedünk, sportolunk, egészségesen táplálkozunk és bízunk abban, hogy ez lesz a megoldás kulcsa. És sokszor valóban ennyi is elég, hiszen egy helyes orvosi diagnózist követő életmódváltás meg is hozhatja a várt eredményt.

Másik formájában a testünkről való gondolkodás közben egy pillanatra megállunk és megpróbálunk kapcsolatot teremteni vele, elfogadjuk jelenlegi működését és megfigyeljük, mit próbál "üzenni, közvetíteni", hogy a koncentrált figyelem segítségével megértsük, mi zajlik bennünk, mi lehet az oka a meddőségnek, a sikertelenségnek. Előfordulhat, hogy ez csak a sokadik sikertelen beavatkozást követően jön el, illetve ha alapos kivizsgálást követően sem találnak szervi okokat. Tapasztalatom szerint ekkor már nyitottak vagyunk arra, hogy utánajárjunk, milyen rejtett lelki problémák, gátak meglétére reagál a testünk.

(Ezek a formák nem feltétlenül határolódnak el, sőt, olykor nem is tudatosak, és folyamatosan változhatnak.)

Természetesen a megfigyelt tünetekkel, jelzésekkel, benyomásokkal, érzésekkel mindig érdemes szakembert felkeresni, aki segít a testi regenerálódásban, a lelki problémák kezelésében.

Mit tehetek a testi egészségemért?

Elsőként mindenképpen fontos a megfelelő kivizsgálás, amelyben kérjük szakorvos segítségét.

Emellett figyeljünk oda az egészséges táplálkozásra, a rendszeres testmozgásra, próbáljuk csökkenteni, kezelni a stresszt (hiszen elkerülni lehetetlen).

Kereshetünk alternatív gyógymódokat, például:

  • gyógyteák fogyasztása;
  • szomatodráma foglalkozás (játékos, kreatív önismereti és terápiás módszer);
  • jóga (különösen jó stresszoldásra, valamint kedvezően hat a testi folyamatokra);
  • AVIVA torna;
  • meditáció.

 

Magam is sokat gondolkodtam (és gondolkodom) a testemről, és az egyik sikertelen beavatkozás végén egy új aspektusból tekintettem rá. Míg korábban folyton az járt a fejemben, hogy miért nem reagál úgy, ahogyan szeretném, akkor rádöbbentem, hogy ahelyett, hogy negatívan gondolnék rá, inkább dicséretet érdemelne, hiszen igen keményen végignyomta a folyamatot a hormonokkal, altatással, leszívással, visszaültetéssel, vérvétellel és minden egyébbel együtt. És ekkor hosszú idő után először voltak bennem pozitív érzések, ha a testemre gondoltam.

Azóta néha igenis "kényeztetem": egy-egy masszázs, séta kifejezetten frissítően hat, ha úgy alakul, bizony odafigyelek arra, mit veszek fel és tükörbe nézve elismerem, ha csinosnak találom, amit látok, behúzom a kéziféket, ha úgy érzem, most pihenésre, kikapcsolódásra, feltöltekezésre van szükségem, és akkor sem nyomom a gázpedált, ha munka van. Figyelek rá és megpróbálok együttműködni vele, hiszen biztos, hogy egész életemben velem lesz, bármi történjék is.

Meddőség a hét főbűn és a hét erény tükrében

Általában komolyabb hangvételű cikkeket szoktam írni, de egy hétköznapi apropó okán úgy éreztem, kedvem lenne egy oldottabb, lazább hangvételű önkritikához. Az ötletet az adta, hogy valamelyik este azon elmélkedtem, hogy bizony alkalmanként igazán dühös tudok lenni az életre, hogy ennyire igazságtalannak tűnik, majd beugrott, hogy olykor előfordul, hogy irigy is vagyok, és ahogyan szépen sorba vettem az iskolában tanult bűnöket, rájöttem, hogy igencsak oda kellene figyelnem, ha nem akarok "bajba kerülni". Feltéve, ha létezik a földi élet után valami és az a valami hasonlít arra, amit többen mondanak...

7_bun.jpg

Tehát arra a következtetésre jutottam, hogy gyerekre vágyakozó nőként olykor egyáltalán nem tudok ellenállni a kísértésnek és elcsábulok, hol jobban, hol kevésbé megmerítkezem a hét főbűn (és hét erény) tengerében.

Íme az én "bűnlajstromom":

1. Kevélység

Oké, a túlzott büszkeség pont nem jellemző rám. Sőt, általában csodálattal tekintek azokra, akik azt mondják "Mit szólnál, ha lenne (még egy) gyerekünk?" és hopp, a következő egy-két hónapban már teherbe is esnek. Számomra ez teljesen hihetetlen. Olyanok, mint Superman, egy másik világ teremtményei.

A folyamatos kudarcélmény, a sikertelenség, a tehetetlenség mellett sivatagban vándorló túlélőként szomjazom az átmeneti győzelmet, bármit, ami egy kicsit helyrebillenti az önértékelésemet. (És nem, a munkában elért eredmények nem kárpótolnak!) Tehát ebben az epekedő folyamatban bevallom, mégiscsak előfordult már velem, hogy a kevélység bűnébe estem. Amikor remegő kézzel beadtam magamnak az első hormoninjekciót, marha büszke voltam magamra és egy kis ideig azt hittem, azért arra nem lenne mindenki képes, hogy csak úgy magába döfjön egy tűt! Ejha!

2. Fösvénység

Hát igen. Amióta megtapasztaltuk, hogy a mesterséges beavatkozások és a hozzá tartozó előkészületek (nem beszélve az orvosok ajánlotta gyógyszerekről, vitaminokról és táplálékkiegészítőkről) igen költségesek, bizony háromszor is meggondolom, mire adok ki pénzt. Sőt, azóta havonta excell táblát készítünk, hogy pontosan lássuk, mire van, mire nincs keret, és mennyit kell félretennünk, hogy a következő beavatkozáshoz szükséges eszközöket, gyógyszereket beszerezhessük.

Szóval születésnap, névnap, karácsony, nekünk egyre megy, mindegyikre pénzt kérünk.

3. Bujaság

Hát, ezt gondolom, nem kell magyaráznom. :)

Persze, akik nem érintettek a témában, azt gondolják, hogy mennyire király már, hogy akkor és annyit, amikor és amennyihez kedvünk van és a legjobb, hogy mindezt védekezés nélkül! Ja, igen, tudom, hogy én vagyok a gimis fiúk álma (legalábbis ebből a szempontból), de a valóság azért ennél sokkal profánabb. Aki volt már hasonló cipőben, az tudhatja, ha idő van, akkor idő van, mindegy, hogy fáj a fejed, fáradt vagy, rengeteg munka vár rád, a lehetőség - amelyet nem szívesen szalasztasz el - mindent felülír.

Azt is bevallom, hogy olykor ez inkább terhes dolog, semmint kellemes élvezet.

4. Irigység

Ha egy rangsort kellene felállítanom, az irigység biztosan dobogós lenne a "meddő-bűnök" között, pedig nem vagyok az a gügyörészős, "istenem, de cuki, hadd fogdossam meg a kis lábát!"-fajta. Nem érzek olthatatlan vágyat az ismerős és ismeretlen bébik szaglászására, ringatására, de azért néha belém hasít, a fenébe, de jó lehet nekik!

A környezetemben rendszeresen megjelenő terhességi bejelentések (akár Facebook bejegyzések formájában), ultrahangképek, újszülött fotók láttán bizony egész testem besárgul az irigységtől, bármennyire is nehéz ezt bevallani és felvállalni.

Nem, nem kívánom, hogy másnak ne sikerüljön, de elismerem, hogy már megfordult a fejemben, hogy de jó lenne, ha nekünk megfoganna az első, mielőtt nekik a harmadik. Mondanom sem kell, hogy nem így történt...

5. Falánkság

Igen, abszolút pipa.

Szerencsére nincs olyan betegségem/diagnózisom, amely szükségessé tenné a szigorú mértéktartást, ezért általában a hormonkezelések után megesik, hogy (este!) betérünk egy gyorsétterembe, a tévé előtt megeszek két szelet tábla csokit is egyszerre, sőt, olyan is volt, amikor egy negatív terhességi tesztet követően megittam egy üveg bort. És a következőért csak azért nem mentem le a boltba, mert lusta voltam. (De ez már egy másik pont.)

6. Harag

Tulajdonképpen - ahogyan azt a bevezetőben írtam - a poszt megszületésének apropóját pont a harag adta, amelyet időnként képtelen vagyok uralni.

Tehetetlenségemben haragszom a világra és magamra, mert a bizonytalan kimenetelű meddőséggel kell küzdenem. Hiába tudom, hogy az önostorozás, a belső düh kivetítése, a bűnbakkeresés teljesen felesleges, azért rendszeres időközönként marhára elfáradok ebben a kihúzott háttal és csillogó szemmel végzett önuralomban, bedobom a lovak közé a gyeplőt és azt mondom, oké, kapja be a sors/gondviselés/élet/bármi. (Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a kihúzott hátamat és a csillogó szememet csak annak köszönhetem, hogy az élet jól hátba vágott és jó párszor megríkatott.)

7. Lustaság

Igen, ezt is megvallom, amikor sokadszorra kell szembenéznem a kezelések okozta nehézségekkel, kellemetlenségekkel, testi és lelki hatásokkal, legszívesebben csak henyélnék és vonakodom mindenféle erőfeszítéstől.

Ekkor persze azonnal lelkiismeret-furdalásom támad, mert "félni merek" a hiperstimulációtól, a tűktől, az altestemet szétfeszítő hideg fémeszközöktől, a vizsgálóasztal feletti neonfénytől. Mert kérem, milyen nő az olyan, aki félni mer?! Hát nem is akar igazán anya lenni az olyan! Mert az anyaság lemondás, szenvedés és alázat!

És akkor ismét csak káromkodás és düh jön, mert leszarom, hogy kik, miért és hogyan ültették el a nők fejében, hogy mondottam ember, bízz és tűrve tűrjél! Hát nem! Engedtessék meg nekem, hogy hátradőljek és szünetet kérjek, hogy most nem fogom szétszurkálni magam, mázsaszámra zabálni a fehérjét és hordóból dönteni magamba a mentesvizet; és kösz, de jobb volt, hogy altattak a petesejtleszíváskor, mert különben összefostam volna magam a félelemtől.

És közben tudom, hogy sokak szerint már a 0. trimeszterben szar anya vagyok, mert nem ezt és ezt teszem, nem így és így csinálok, hanem helyette inkább azt meg amazt. Botrány!

7_ereny.jpg

Persze azért arról sem feledkezhetek meg, hogy nem csak a bűn felé billen a mérleg, hanem olykor igazán erényes életet élek. (Persze mindezt azért elég durcás fejjel mondom, mert ha ilyen jó vagyok, igazán történhetne valami pozitív fordulat.)

Íme az erény-lista:

1. Tisztaság

Hö-hö. :) Azért ebben van némi furcsaság. Egyfelől természetes, hogy helyzetünkből fakadóan ennek a pontnak igencsak nehéz lenne megfelelni (kivéve azokat a ciklusrészeket, amikor beavatkozást tervezünk és a meghatározott időben elhangzik az orvosok szájából, hogy most tilos a házasélet), másfelől azonban szinte minden újabb hónapban megpróbálunk (mindketten) pozitív hittel, a szomorúságból, önostorozásból kimosakodva újra nekivágni az újabb bizonytalan esélynek. Tehát, talán a tisztaság részben igenis passzol hozzám.

2. Szorgalom

Tökéletes közhely, hogy egy nő két dologért képes mindent megtenni (innen már ti is tudjátok, szóval felétek tartom a mikrofont, hogy belekiabáljátok)...

De ez tényleg így van. Ha sorstársakkal találkozom, bebizonyosodik számomra, hogy a baba érdekében tényleg rengeteg mindent vállalnak, tornát, diétát, lelki terápiát, nem is beszélve magukról a beavatkozásokról.

3. Mértékletesség

Az élethelyzetemet úgy érzékelem, mint egy kötéltáncot, hol az egyik, hol a másik oldalra billenek, miközben próbálom megtartani az egyensúlyomat a tehetetlen elkeseredés és az önáltató optimizmus között. A meddőségem kezelését nem is tudom elképzelni anélkül, hogy lenne bennem hit, hogy egyszer sikerül anyává válnom, de közben próbálom racionálisan mérlegelni, milyen lehetőségeim vannak, mik segíthetnek és mik hátráltatnak, és azt a lehetőséget is elfogadni, hogy elképzelhető, hogy másképpen kerülhet gyerek a családunkba.

4-5.Türelem és alázat

Hát igen, ezen nincs mit sokat magyarázni. A meddőség árnyéka a türelem. Várni, várni és még várni. Türelmesen kitartani, amíg... lesz időpont; javulnak a laboreredmények; sorra kerülök a vérvételen; letelik a beültetéstől számított két hét; letelik a sikertelen lombiktól számított három hónap; egyszer csak pozitív lesz a teszt; a sokadik negatív eredmény után elfogadjuk, hogy most ennyit bírtunk és beszélgetünk az egyéb lehetőségekről...

6-7. Önzetlen szeretet és adakozás

Miközben lépten-nyomon azt hallom, hogy az önzetlen szeretetet az ember csak akkor értheti meg igazán, ha gyereke lesz, én mégis próbálom azt hinni, hogy elképzelhető, hogy nem ez az egyetlen formája a tapasztalásnak.

Amit a sorstársak közösségében látok és hallok, megerősít ebben. Miközben küzdünk és reménykedünk, információt, gyógyszert, figyelmet, támogatást és türelmet nem sajnálva nyújtunk egymásnak segítő kezet, ha szükség van rá. Örülünk, ha sikerül, szomorkodunk, ha nem.

Azonban a legfontosabbat hagytam a végére. Annak tapasztalatát, hogy az élet a legsötétebb oldalán - amikor baj van, amikor semmi sem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, amikor semmi sem garantálja, hogy teljesülhet, amire nagyon vágyunk - mutatja meg igazán az egyik legértékesebb és legkevésbé megmagyarázható elemét, az önzetlen szeretetet. Mert amikor a férjem akkor is velem marad, amikor tudja, hogy nem biztos, hogy valaha apa lesz, akkor tényleg nem gondolhatok másra, minthogy engem szeret és nem azt, amivé mellettem válhat.

(A képek forrása: Pinterest)

"Az utolsó időben teljesen elveszítettem a reményt, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk."

A ti történeteitek - 1. rész

Beszélgetőtársamat már akkorról ismerem, mikor még mindketten csak várakoztunk, hátha egyszer lesz kisbabánk. Bár az alaphelyzet nagyon hasonlított, mégis két külön utat járunk. Szerencsére nekik az út egy része véget ért és most lépdelnek egy ismeretlen ösvényen, ezért megkértem, meséljen nekem.

orokbeogadas.jpg

Kezdjük talán az elején. Mióta ismeritek egymást a férjeddel? Hogyan ismerkedtetek meg?

Igazából már azelőtt összeért a sorsunk, hogy ismertük volna egymást. Minden évben ott nyaraltunk, ahol a férjemék laktak. Egyszer egy műszaki hiba miatt szerelőt kellett hívnunk, utólag raktuk össze a képet, hogy az apósom és a sógorom szálltak ki a helyszínre.

2004-ben, 18-19 évesen találkoztunk. Volt pár szaktárs, akikkel összejártunk tanulni. Az egyik ilyen vizsga előtti hajrában a későbbi sógorom volt a soros a vendéglátásban. A szülei jó szívvel fogadták a csapatot, és épp az öccse otthon volt, aki már elsőre is nagyon kedvesnek tűnt, de megmaradtunk a barátság szintjén, nem is láttuk egymást gyakran, mert bentlakásos kollégista volt egy középiskolában. Aztán ő is ugyanarra az egyetemre jelentkezett és gyakrabban találkoztunk, beszélgettünk.

2006-ban fordult komolyra a kapcsolatunk, pontosan 11 éve, és idén nyáron leszünk 7 éves házasok.

A házasságkötésetek előtt tudtátok-e, hogy a gyerekvállalás nem lesz könnyű?

Igazából tudtuk, hogy lesznek nehézségeink, csak nem sejtettük, hogy ekkorák. A sógorom és a férjem egy ritka betegséggel születtek, de a gyerekeik elvileg csak hordoznák a hibás gént. Ehhez képest ott sorozatos vetélések, itt pedig orvosilag igazolt meddőség keserítette/keseríti az életünket. Akkor feléledt bennünk a remény, amikor megszületett a két unokaöcsénk, végig izgultunk, hogy minden rendben legyen. Szerencséjük volt, mindkettő okos, szép, egészséges gyerek. De a mi gyerekünk másképp tervezte a landolást.

Hogyan jutottatok el annak a gondolatáig, hogy szeretnétek örökbe fogadni egy gyereket? A döntéseteket indokolta-e valami, vagy kezdettől fogva ez volt a tervetek?

Tanárként én mindig szerettem volna gyereket, legalább kettőt, talán hármat. A férjem is, bár ő azt mondta az elején, hideg fejjel, hogy soha nem mert többre vágyni egy szép feleségnél, és ez megadatott neki, amiért ő nagyon boldog és hálás. De aztán amikor megérett a helyzetünk a felelős gyermekvállalásra, elszántan és nagy reményekkel vágtunk bele.

Hamar kiderült, hogy az én inzulinrezisztenciám és pco-betegségem csak tovább rontotta az esélyeket. Négy orvos mondta ki rólunk, hogy lombikkal lehetne egy kicsi esélyünk, de nagy valószínűséggel beteg babát szülnék. Ezt nem mertük vállalni. Emellett pedig se lelkileg, se fizikailag, se anyagilag nem állunk készen egy ekkora próbatételre.

A diagnózis utáni hetekre nem nagyon emlékszem, csak a sötétségre, ami körülvett bennünket. Borzalmas időszak volt. Innen visszatekintve látszik, mennyire mélyen el voltunk keseredve.

Aztán elkezdtem keresni a kiutat. Könyvtárosként mi sem volt egyszerűbb, mint felkeresni a megyei könyvtárat, és kimazsolázni a nekünk való könyveket. Volt abban a kupacban minden, tudnivalók az inszeminációról, lombikról, annak vállfajairól (hátha mégis, de aztán a teljes információkészlet birtokában még erősebb „nem” lett a válasz), gyereknevelésről (Dr. Spocktól Vekerdyn át a Suttogóig), fejlődéslélektanról és az örökbefogadásról is. Havi 50-60 könyv fordult meg a kezemben, és folyamatosan referáltam róla a férjemnek, akivel mindent átbeszéltünk, amiről olvastam.

Ez terápia volt, beindította a gyászfeldolgozást mindkettőnkben, és viszonylag hamar (4-5 hónap alatt) eldöntöttük, hogy jelentkezünk a hivatalban örökbefogadó szülőnek. (Nem keverendő a nevelőszülővel, az egy külön szakma!) Igyekeztünk a lehető legtöbb információt összegyűjteni a folyamatról, a lehetőségekről, történetek után kutattunk.

Hogyan fogadta a döntéseteket a családotok, a baráti társaságotok? Bevontatok másokat is a döntési folyamatba vagy ketten beszéltétek át, mit tegyetek? Hogyan éreztétek magatokat a döntés előtt és hogyan utána?

A döntésünk igazából erővel töltött el bennünket. Hiszen nekünk lesz gyerekünk, ez a gyerek biztosan a miénk lesz, csak ki kell várni, és ő is vár ránk valahol.

A családunk érdekesen fogadta. Természetesen vágytak unokára. De miközben megnyugvással vették tudomásul, hogy nem fekszünk kés alá, előkerültek a tipikus előítéletek, az „én nem tudnám…” kezdetű mondatok, a „más gyerekéről”, meg hogy „milyennőazolyan”. Sok munkába telt eloszlatni a ködöt.

Az apósom nagyon nehezen emésztette meg, pont ő, aki maga is árvaként nőtt fel. Az elmúlt évek aztán minket igazoltak. Sajnos édesapám már nem érhette meg az első unokáját, őt tavaly veszítettük el. Utána fél évvel pedig a nagymamám is követte őt.

A barátainkat is erősen megrostálta a hírünk. Egyesek megátalkodottan ellenezték az egészet, mások rácsodálkoztak, megint mások kéretlen tanácsokat adtak. Azt tapasztaltuk, hogy habár az örökbefogadás évezredek óta az egyik szokásos formája a gyerekek családba kerülésének (emlékezzünk csak a római jogra), valahogy mégiscsak megbotránkoztatja az embereket. A rengeteg olvasás azonban felvértezett bennünket mindenféle reakcióra, és hamarosan önbizalommal telve tudtunk válaszolni a zavarba ejtő megjegyzésekre is.

Sokan csodáltak bennünket. Pedig mi úgy gondoljuk, hogy ebben semmiféle hőstett nincs. Adott két ember, akik nagyon szeretik egymást, és nem tudnak gyerek nélkül élni. Mivel nem tudnak szülni, próbálnak más legális úton háromfős családdá fejlődni.

A szurkálódók szemében viszont az volt a „bűnünk”, hogy nem tettünk meg mindent a vérszerinti gyerekért. Hiszen elmehettünk volna lombikra, öt kezelés ingyen van, meg hát ott a spermadonáció. Igen, de az öt kezelésbe nem számít bele a rengeteg vizsgálat, a gyógyszer, az egésszel járó fizikai és lelki megterhelés. A spermadonáció meg számunkra összeegyeztethetetlen a házastársi hűséggel és egyenlőséggel. Én ehhez a férfihoz mentem hozzá, csak neki és csak az ő gyerekeit szeretném a szívem alatt hordozni, ha megadatik. Ne legyen a gyerekünk egyikünké sem, ha már mindkettőnké nem lehet. De ez a mi egyéni világlátásunk, más másképp gondolja. Voltak ebből fájdalmas szakítások. De úgy gondoljuk, hogy ilyenkor hagyni kell esni a dolgokat. Némelyekkel azóta újra sikerült közös nevezőre jutni.

Igazából ketten döntöttünk minden kérdésben. Persze meghallgattuk a véleményeket, végiggondoltunk egy rakás érvet és ellenérvet, így határoztuk meg azokat a határokat, amelyekkel aztán beléptünk a hivatal kapuján.

Ahogyan azt a felvezetőben írtam, szerencsére ti az út egy részét megtettétek már, egy kislánnyal bővült a családotok. Mennyi ideig kellett várakoznotok rá?

A papírok beadásától fogva 3,5 évet vártunk. Az alkalmassági vizsgálat ideje alatt már sorban állnak a jelentkezők. Átlagosan fél év alatt készül el az ezzel kapcsolatos határozat, amely a jogerőre emelkedéstől számítva 3 évig érvényes, és további egy évre hosszabbítható. Mi már épp beadtuk a hosszabbítási kérelmet, amikor megcsörrent az a bizonyos telefon.

Hogyan próbáltátok tartani magatokban/egymásban a lelket a várakozás ideje alatt? Változott-e a kapcsolatotok?

Az volt a szerencsénk, hogy soha nem egyszerre voltunk mélyponton, így fel tudtuk segíteni a másikat. Nagyon nehéz volt ennyit várni. Az utolsó időben teljesen elveszítettem a reményt, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk. A férjem bizakodóbb volt. Csak ki kell várni, tartsunk ki. Mindig ezt mondogatta. Közben már neki is nagyon elege volt olykor.

Van az a pont, ahol már semmi sem kattant le a témáról. Se olvasás, se utazás, semmilyen hobbi, és nincs az a mennyiségű munka, ami legalább egy kicsit ki tudná kapcsolni az ember fejében ezt a programot.

A múlt nyáron érkeztem el a határaimhoz. Odáig jutottam, hogy bedobom a törölközőt, mert nem bírom tovább. Az épp aktuális telefonos érdeklődésem során az ügyintéző olyan mértékben lelombozott, hogy sírva tettem le a telefont.

Elkezdtem építeni a menekülő utat. Munkahelyet akartam váltani, valami teljesen mással foglalkozni azzal a tudattal, hogy sosem lesz belőlem anya. Sokat rágódtam, bele is betegedtem abba a törekvésembe, hogy kibújjak a bőrömből és ekkorát lépjek másik irányba.

A férjem ebben is támogatott, amiért nem tudok neki elég hálás lenni. Aztán végül arra jutottam, vele egyetértésben, hogy még a hosszabbítást beadjuk. De annak lejárta után nem fogunk új eljárást kezdeményezni. (Ha lejár az idő, új alkalmassági vizsgálat kezdődik, amely újabb fél év…)

Hogy levezessem az energiáimat és a stresszt, edzeni kezdtem. Két órát heti háromszor, edzővel. Néha csak ezek a kemény és megterhelő gyakorlatok segítettek nem összezuhanni.

A kapcsolatunk csak erősödött ez alatt a teher alatt. Összepréselt bennünket a közösen vállalt feladat. Sokszor megfogalmaztuk, hogy bárcsak könnyebb lett volna, de így még értékesebbnek érezzük, ami ezután történt velünk.

Hogyan ért benneteket a hír, hogy letelt a várakozási idő és van egy baba, akit örökbe fogadhatnátok?

A december és a karácsony csöndben telt. Az újév első munkanapján azonnal feladtuk a levelünket a hivatalnak, és január 6-án telefonáltam rájuk, hogy megkapták-e. Az ügyintéző sietett épp, és csak annyit mondott igen, és hogy majd hívni fog. A gyerekünk születésnapjára tisztán emlékszem. Két filmet néztünk meg, mindkettő a családról és a babákról szólt. Zokogtam. De ez amolyan felszabadító sírás volt így utólag visszagondolva.

Alig egy héttel később épp ebédszünetet készültem tartani, amikor az ügyintéző, ahogy ígérte, tényleg felhívott. Lazán vettem fel a telefont, tudtam, hogy a papírokról akar velem egyeztetni. Le se tudom írni, milyen érzés volt, amikor közölte, hogy van egy ötnapos kislány a kórházban, aki arra vár, hogy meglátogassuk, szóval holnap 9 órakor vár bennünket az irodájában. Hirtelen egy csomó kérdés tolult a fejembe, amiket sebtében fel is tettem, egyet felejtettem el: megkérdezni, hogy hívják a babát, így azt csak másnap tudtuk meg. Annyira ráillett, hogy nem változtattunk rajta.

Először el se hittem. Aztán ujjongtam, ami pillanatokon belül remegésbe és zokogásba csapott át. Mindezt alig pár másodperc alatt. Ahogy magamhoz tértem, tárcsáztam a férjemet. Épp a dugóban ült, fel sem fogta, mit mondtam. Két perccel később visszahívott, hogy akkor ez most tényleg AZ A HÍVÁS?? Alig bírtam kinyögni, hogy igen, a gyerekünk vár ránk.

Aztán elkezdtem keresni a főnökömet. A harmadik hívást vette csak fel. Sokkot kapott, majd együtt sírdogáltunk a telefonba. Nálam ezt követően működésbe lépett a robotpilóta. Szélsebesen lezártam az épp futó ügyeimet, és kiszerveztem a munkát, majd rohantam a vonatra.

Másnap remegtünk az izgalomtól. Az ügyintéző hűtött bennünket, nagyon furcsállotta, hogy ennyire magabiztosan állítjuk egy sosem látott gyerekről, hogy igen, akarjuk. A férjemmel mindketten éreztük, hogy ez a gyerek nem lehet másé, csak a miénk.

Beléptünk a kórházi inkubátorszobába és akkor ott valami varázslat történt. A sarokban feküdt ez a gyönyörű gyerek, aludt, és nagyon nem tetszett neki, hogy megzavarják. Kinyitotta a szemét, és egyenesen a szemünkben nézett. Egyszerre mondtuk ki az igent. Hiába voltak a szobában még legalább hatan, nem létezett a világ néhány pillanatig, csak mi hárman.

Aztán ahogy magunkhoz tértünk, gyorsan kérdeztünk még néhány dolgot, megállapodtunk a dolgozókkal, hogy a látogatási időben bejöhetünk. Hozhatunk ruhát, pelenkát, cumisüveget, játékot, a kislánynak, gondozhatjuk, etethetjük is. Felkészültek voltunk, a játék és a pelenka már elő volt készítve, beszagosítva, hogy szokhassa a leendő otthona illatát.

Azt kell mondjam, mindenki megdöbbent rajtunk. A higgadtságunkon, a határozottságunkon. Egy pillanatig nem féltünk a karunkba venni a babát. Az első este a nővérke elképedve szemlélte, ahogy pelenkázom, öltöztetem, hát még amikor az apja tette ezt! Kezdettől kivettük a részünket a feladatokból mindketten. Volt, hogy órákon át csak bámultuk, simogattuk a hátát, ölelgettük. Teljesen ellazulva aludt hordozókendőben rajtam, vagy az apja karjaiban.

Ami ezután következett azt körülbelül egy tornádóhoz tudnám hasonlítani. Minden lehető időt a kórházban töltöttünk. Közte intézkedtünk, vásároltunk. Mire a kislányunk, egy hét ügyintézés után hazakerült, 730 km-t mutatott az óra a kocsiban, és több mint 40 adag textíliát mostam és vasaltam használat-készre. Napi 3 órát sem bírtunk aludni. Este 11-ig ügyködtünk, hajnal 2-3 felé már talpon voltunk. Elvégeztük a lakáson az utolsó átrendezést, és legnagyobb megdöbbenésünkre a fél város megmozdult értünk, hogy segítsen. Soha ennyi jó szándékkal és kedvességgel nem találkoztunk életünkben.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek ezután?

Nyolc hétbe telt, mire végre el mertük hinni, hogy már örökre összetartozunk. A kórházban sem volt mindenki segítőkész, de azokat a szituációkat humorral oldottuk meg. A hivatali útvesztőkhöz, és a hat hetes meggondoláshoz viszont már nem tudtunk ennyire oldottan hozzáállni.

Mindketten hálásak vagyunk a szülőanyának, hogy ennyire felelősségteljesen gondolkodott és gondoskodott a gyerek jövőjéről. De a törvény szerint 6 hétig meggondolhatta volna magát. Ez rizikó, és úgy voltunk vele, hogy ennyi a minimum, amit vállalunk azért, hogy ez a kicsi lány élete első hat hetében mindent megkaphasson, ami minden újszülöttnek jár.

Rettenetesen féltünk, hogy vissza fogja kérni. Éjszakákat sírtam át a karomban az édesdeden alvó gyerekkel. Amikor ébren volt, és egymást csodáltuk, órákra elfelejtkeztünk erről a nehézségről. Máskor ránk zuhant, mint egy óriási kőtömb. Általában akkor, amikor nem volt tevőleges feladatunk, amikor volt időnk agyalni. De azzal vigasztaltuk egymást, hogyha mégis úgy alakul, akkor annak úgy kell lennie, és a legfontosabb, hogy a gyerek nem maradt szeretet nélkül. Mi tudunk segítséget kérni, hogy túléljük, de ennek a gyereknek jelenleg csak mi vagyunk. Ő és a boldogsága elsősorban számunkra a legfontosabb a világon, mi vagyunk az egyetlenek, akik az érdekeit és a szükségleteit képviselni tudják.

A hivatali ügymenetről igazából nehezen tudok szalonképesen nyilatkozni. Ami bürokrácia és lajhárság itt van, az botrányos. A kihelyező határozat körüli mizéria miatt egy nappal többet kellett távol lennünk egymástól.

Egy hónapon belül kétszer is ellenőriztek bennünket, és olyan badarságokba is belekötöttek, hogy a hajam égnek állt. Miközben ugye intézni kellett minden olyasmit, amit egy átlag csecsemő kapcsán is: védőnő, gyerekorvos, gyógyszerek, vitaminok, tápszer, státuszvizsgálat, oltások, szűrések. Közben négyszer váltottunk tápszert, és speciális gyógytornára is jelentkeznünk kellett, szerencsére időben nyakon csíptük a problémát, és már túlvagyunk a nehezén.

A próbaidő és a hat hét leteltével újra meg kellett jelennünk a hivatalban, ahol jegyzőkönyvbe vették, hogy még mindig egymáséi szeretnénk lenni, akkor immáron harmadszor nyilatkoztattak erről. Egy héttel később lett ebből jogerős határozat, két héttel később új anyakönyvi kivonat.

Tulajdonképpen szültem egy 8 hetes gyereket. Az addigi papírjait minden nyilvántartásból törölték. Ez azért volt nagyon macerás, mert a státuszvizsgálat és az oltás délelőttjén még volt biztosítása a gyereknek, délután meg már nem. Ott álltam a frissen oltott kisbabámmal, és sűrűn imádkoztunk, hogy ne kelljen orvosi segítség az éjszaka. Másnap lóhalálában rohantunk az anyakönyvi hivatalba, onnan lakcímkártyát csináltatni, onnan pedig az OEP-hez, mert ebben a papírmániás országban csak így élet az élet.

Személyigazolványt kötelező csináltatni. Előre bejelentkeztünk, jeleztük, hogy csecsemővel érkezünk. Egy órát várattak, majd parancsba adták, hogy ébresszem fel, és mire szegényemet felkeltettem, már nem is volt olyan sürgős a fénykép. Egyedül az adóhivatalban nem jártunk pórul, de onnan meg még nem érkezett meg a kártya.

A családtámogatás kapcsán is voltak kalandjaink. Van annak valami bája, ha egy örökbefogadó szülőtől terhességi kiskönyvet, majd ezen hiba javítása után olyan hiánypótlást kér a rendszer, amit simán le lehetne tölteni a központi adatbázisból.

Most már mindannyian otthon vagytok és ismerkedtek egymással, a helyzettel, a szülőséggel. Hogyan érzitek most magatokat?

Minden fentebb felsorolt nehézség ellenére olyan ez, mint a mesében. Egy áldott jó gyerek büszke szülei lehetünk, és nagyon kegyes hozzánk a hölgy. Eszik, alszik, nagyon jókedvű, hamar meg tudjuk nyugtatni. Ha nem így lenne, akkor is ő lenne a tökéletes számunkra.

Viszont döbbenetes érzés, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez a gyerek minket választott. Hogy hasonlít ránk a tekintete, a természete. Jó csapat vagyunk mi hárman. A családunk az első pillanattól fogva imádja. Mindenkit levesz a lábáról.

Lassan túlvagyunk az első keményebb oltásokon, betegségen. Egy sorozatnyi olyan döntésen, ami orrba tudja vágni az embert azzal, hogy rajta múlik ennek a kicsi életnek a jobban léte. Ezt is szokni, tanulni kell. Sokszor vagyunk fáradtak, de igazából mindketten nagyon boldogok vagyunk. Még akkor is, ha nehézség ér.

A férjem odaadó, remek apa, szinte sugárzik. Persze ő is folyamatosan kihívásokkal néz szembe az új szerepe kapcsán, hiszen olyan hirtelen történt ez az egész.

Túl gyorsan váltam meddő nőből anyává. Másnak erre van 9 hónapnyi társbérlete. De amióta itthon vagyunk, teljesen, és meglepő módon fénysebességgel programozódott át a látásmódom. A gyerek naponta több olyan dologra nyitja fel a szememet, amiről addig fogalmam sem volt. Vagy ha hallottam is róla, nem láttam még működés közben, nem hittem el.

Nagyon kell vigyáznom arra, hogy ne boruljak meg túlságosan, mert rántom magammal őt is. Hiperérzékeny radarjai vannak. Ezért ha éppen rosszabb passzban vagyok, igyekszem hátrébb lépni, hogy ne őrajta csapódjon az én frusztrációm. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy képes vagyok felismerni azt a pontot, ahol ezt meg kell tennem.

Tudatosan törekszünk arra, hogy töltsek időt a gyerek nélkül is, ilyenkor kikapcsolódom, és az apja vigyáz rá, egyelőre nem bízzuk ezt a nemes feladatot másra.

Maradtak bennem lelki csomók, amiket épp most bogozok ki segítséggel. Fontos ez, mert segít a gyerek jobb anyjává válnom.

Hihetetlenül jó érzés, hogy mennyire kötődik hozzánk. Amellett, hogy a szemében egyenrangúak vagyunk, az az érdekes, hogy másképp viszonyul, mást mutat nekem és mást az apjának. Nekem sokat beszél, nagyon aktív, apánál pedig lazulás és karban terpeszkedés van, laza „imádj, szeress, etess” arckifejezéssel.

A meddőség ideje alatt néha jobb, néha rosszabb passzban van az ember, olykor szinte teljesen elcsügged, lemond arról, hogy egyszer neki is sikerül. Mit javasolnál azoknak, akik időnként hasonlóan éreznek?

Hogy ne hibáztassák magukat ezekért a mélypontokért. Természetes sajnos, akár a levegővétel, és a hullámvölgy után garantáltan lesz felfelé.

Én például nagyon utáltam, ha nekem a Sorsot meg a Gondviselést emlegették. Mert az ember egy idő után tehetetlen, és amikor ezt érzi, nem fair azt várni tőle, hogy feküdjön fel a víz tetejére, és hagyja magát sodorni. A másik tapasztalatom az volt, hogy hiába magyaráztam, mi ez a pokol, nem igazán éreztem azt, hogy fel is fogják, mi történik ilyenkor.

Valahogy úgy éreztem folyton, hogy ki vagyok rekesztve a paradicsomból, és akkor majd, ha lesz gyerekem, hirtelen meg fogjuk érteni egymást a többiekkel. Ennek egy része be is jött, mert én is rájöttem arra, hogy milyen a másik oldalról szemlélni az én régi nézeteimet. De azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a többséggel ugyanúgy nem értjük egymást, mint amikor még nem volt gyerekem, holott már egyformák a problémáink.

A szemléletváltásomnak is voltak fájdalmas állomásai. Látva, mennyit kell cincálni szegény kislányomat, hivatalról hivatalra járni, hat hétig lógott a levegőben, és ugyan igyekeztem nem rátolni a rettegésemet, de azért a gyerek se hülye, érzi, hogy baj van. Feltámadt bennem a bűntudat, hogy nem tudtam őt én szülni, hogy képtelen voltam rá. Dolgoztam magamon sokat azért, hogy rájöjjek, én őt nem tudtam volna ilyennek megszülni. A neve sem ez lenne, nem is így nézne ki. Aztán ott volt a dilemma, hogy vajon lecserélném-e ezt az én tökéletes örökbefogadott gyerekemet arra a másikra, akinek még a neve sem ez lenne. A válaszom magamnak egyértelmű nem volt. Csak később jött a felismerés arra vonatkozóan, hogy ha én szülöm is cincálódhatott volna ugyanennyit csak más természetű gondok miatt. Elég ahhoz egy nehezebb szülés vagy bármi komplikáció.

Így, túl azon a nehéz életszakaszon, már látom, mi az, ami hasznomra vált, és mi az, amit jobb lett volna másképp csinálni. Az önostorozásból például jóval kevesebb is elég lett volna. Ahogy a más ítéletének a mellre szívásából is.

Ami viszont igazán építőnek bizonyult, az a tájékozódás. Rengeteget olvastam, beszélgettem gyakorló anyákkal bármiről, ami a gyerek gondozása kapcsán eszünkbe jutott. Ezeknek az ismereteknek most nagyon örülök, mert ezzel együtt is sokszor esem pánikba egy-egy történés kapcsán, mi lenne velem akkor, ha információim se lennének.

Folyamatosan rácsodálkozom dolgokra. Hogy mennyire más szintű logisztikát igényel az élet egy gyerekkel. Hogy ami nekünk ártalmatlan nátha, két nap, és kifeküsszük, az egy picinek életveszélyes lehet, és szegényes az eszköztár. Vagy hogy hogyan jutunk le a harmadikról egy 4 kilós, felöltöztetett bébikével és annak minden cuccával a legnagyobb tél közepén a tárolóba úgy, hogy anyán is ott a kabát, a táska, legyen meg minden papír, vésztartalékban kaja, váltóruha, kiskutyafüle.

Meg kellett most hirtelen tanulnom, hogy nem szégyen az, ha az ember akár az utolsó pillanatban is lemond egy előre megbeszélt programot. A gyermekorvosi időpont is áttehető, ha nagy a gáz, pedig az szükséges és néha kötelező, pláne alakítható a tér és az idő bármi más kapcsán bárki mással. Nekem ezek a dolgok nagyon újak voltak, pedig készültem, tanulmányoztam, milyen az élet a horizonton túl. Én olyan ember vagyok, aki nem vonja vissza az adott szavát, és ha megígérem, hogy ott leszek, 10 perccel előbb érkezem, most habot vet a hátam, hogy odaérjek, és néha így is késünk, mert a gyerek diktál, és ez így van jól.

Tudtam ezeket a fejemmel, de érzelemmel megélni mégiscsak egy más dimenzió.

A várakozó-meddő oldalról simán tűnik ez parttalan panaszkodásnak, és én is könnyen odavágtam, hogy örülj neki, hogy ilyen problémáid vannak. Mégis érdemes meglátni az ilyen panasz mögött a felkészülés lehetőségét. Hogy most nekem nagyon nehéz, de az a verzió sem lesz egyszerűbb, sőt, ott lesz a felelősség, hogy életben kell tartani egy ránk utalt, védtelen kis életet. Nehéz ezt a mélypontokon így látni, de nem baj, ha eszünkbe jut ez a nézőpont is.

Érdemes kapcsolati tőkében is gondolkodni, most folyamatosan tapasztalom, mennyire jól tettem, hogy így vészeltem át a sötét órákat. Ajánlott körülnézni a lakóhelyünkön és vonzáskörzetében, hogy milyen szakemberek, orvosok, gyógytornászok, klubok elérhetőek. Érdemes összeismerkedni a védőnővel, tájékozódni, hogy a környékbeli anyukák melyik gyerekorvosra/módszerre/tápszerre/pelenkára/beszerzési helyekre esküsznek. Vannak facebook csoportok, amelyek egy-egy téma köré szerveződnek, úgy, mint a szobatisztaság, vagy a hordozás. Ezek a csapatok nagyon sokat tudnak segíteni, hogy adott időben felismerhető legyen egy épp csak kialakuló probléma, és segítik egymást, hogy jó kezekbe kerüljön, akinek gondja támad. Az előzetes helyzetfelmérés arra is jó, hogy amikor már élesben folynak a dolgok, az ember ki tudja válogatni a számára értékes információt, és megtanulja kezelni a nem épp mindig szalonképes tanácsokat is.

Külön hangsúlyt fektettem arra, hogy hogyan lehet a mi esetünkben szoros és jó kötődést kialakítani köztem és a kisbabám között. Behatóan megismerkedtem a hordozás rejtelmeivel, és már a kórházban alkalmaztam, amit tanultam. A helyi klubban tudtam tényleges technikákat elsajátítani, és a babámnak megfelelő hordozó eszközt kölcsönözni. Így is sikerült könnyebbé tenni a hazahozatalt. Hiába volt ott számára ismeretségünk kezdetétől a leendő otthona illata a játékon és a pelenkán, amit tőlünk kapott, két hét kórház után a gyerekem kapaszkodott ezen a számára idegen helyen mindenbe, amit eddig ismert, és biztonságot nyújtott: cumi, étel, a nyuszija, és nem utolsó sorban én a kendőmmel.

Az ellenőrző látogatások során is felkötöttem magamra. Így nyújtottam neki és a magam számára is biztonságot. Kevésbé voltam feszült, ő pedig békésen szundikált a batyuban. Amikor pedig lázas lett az oltástól, gyógyszer nélkül tudtam egy teljes fokot csökkenteni a testhőjén. Az pedig maga volt a csoda, amikor először kiléptünk az utcára. A kis szája egész úton „Ó” formát öltött, és szerencsésnek éreztem magam, hogy részese lehetek annak, ahogy először rácsodálkozik a világra. Addig csak a babakocsi takarásából bámulta az eget, és ami az akkor még eléggé szűk látóterébe került.

A másik nagyon hasznos terület, amibe érdemes volt belefolynom, a mozgásfejlődés. Mi alapvetően egy problémákkal és fejlődési lemaradásokkal küzdő kisgyerekre készültünk. Emiatt alaposan tanulmányoztam, milyen módszerekkel tudják segíteni ebben a kicsiket. Végül a Dévény módszer mellett tettem le a voksomat, mert ennek az iskolának az elvei álltak a legközelebb hozzám és az addig olvasott ismereteimhez. Ezer szerencsénk, hogy utánanéztem, mert pont egy ebben a témában jártas szakember nyújtott segítő kezet, amikor kiderült, hogy valami gond van a lányunk nyakával, hátával. Nagyon jókor vittük, és a gyors segítségnek hála, hamar tudtuk helyes mederbe terelni a fejlődését.

Személyes tapasztalataimból és élményeimből kiindulva mindenkit bátorítok és küldök terápiára, nekem hasznomra vált és válik most is. Mire az ember tényleg szülőszerepbe kerül, terhektől mentesen, vagy legalábbis könnyebb szívvel tudja végezni az új feladatát. Akármerre indulunk is azért a gyerekért, mire egymás karjaiba érkezünk, jó, ha a mi sebeink gyógyulóban vannak, mert a kicsi problémáit nekünk egész emberként kell majd kezelni, megoldani, ami sokkal nagyobb feladat, mint a meddőség elviselése és megélése volt.

Túl hosszan ecseteltem ezt a kérdést, azt hiszem. Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy amikor az ember épp a legnagyobb nyomora egyik bugyrában csücsül, érdemes tudatosítani, hogy a felhők felett mindig süt a nap. Mivel ez tényleg így van, még akkor is, ha hihetetlen, nem árt a kalap, a napszemüveg és a naptej. Utólag boldogok leszünk, hogy előre láttuk, hogy szükségünk lesz rá, és elkerültük mind a napszúrást, mind az égési sérüléseket.

Lehetetlen mindenre készülni, arra végképp, hogy az emberre rásütik a „lexikonból neveled a gyereked” bélyeget. Mert bármit is tesz az ember, biztosan lesz olyan, akinek ez nem fekszik, és kényszerét érzi, hogy közölje. Az a fontos, hogy nekem ez adott támaszt, és segített átlendülni.

Mindannyiótoknak kívánok sok erőt, kitartást, hogy elérjétek a célotokat. Ne feledjétek, ez még csak a haladás az origo felé. A lényeg onnantól kezdődik.

A kép csak illusztráció. (Forrás: www.japantimes.co.jp)

Bibék a pácban

Lombikos civil szerveződésű kör indul

Legutoljára arról írtam, hogy előfordul, hogy nehezen beszélünk a meddőségről.
Aki szívesen osztaná meg gondolatait, érzéseit - most elsősorban a lombikkezeléssel kapcsolatban -, annak ajánlanék egy rövidesen kezdődő segítő kört.
A szervezetet pedig itt találjátok:
https://www.facebook.com/Bibekapacban/?fref=ts

A tájékoztatót az egyik szervező szavaival tolmácsolom:

Kedves Lombikos Sorstársam!

Ha zavarnak a következő mondatok: „Ne parázd túl!”, „Ne gondolj rá”, „Ne görcsölj rá!”,

akkor várlak egy olyan nonprofit, független, civil szerveződésű női körbe, ahol megoszthatod a jó és rossz tapasztalataidat, ahol beszélhetsz az érzéseidről; praktikákat, információt cserélhetsz lombikprogramban részt vevő társaiddal.

Mit kaphatsz a csoporttól?
A korábbi csoporttagok véleménye szerint:
"Olyan lelki nyugalmat, támogatást, ha kellett megerősítést kaptam a csoporttól, amit csak azoktól kaphatsz, akik pontosan tudják, mit élsz át. Ezt egy kívülállónak nem tudod elmagyarázni, mert néha még te magad sem érted. Rengeteg olyan kérdés merül fel, amire csak a tapasztalat adhat választ. Egymást segítve sokkal könnyebb túljutni a mélypontokon, felmerülő nehézségeken."
"Azért szerettem ezt a csoportot, mert mindenki tudta, hogy szabadon vállalhatja önmagát, nem kellenek tabuk, minden köztünk marad. Látni azt, hogy mások hogyan élik meg ugyanazt a nehézséget, küzdést, érzelmet, s hogy mindezt hogyan kommunikálják nagyon elgondolkodtató volt, s gyakran segített újraértékelni a dolgokat. Erőt és lendületet adott, máskor megnyugvást."

Kezdés időpontja: 2017. április. Kéthetente csütörtök, 18 óra.

Összesen 6 alkalommal.

Helyszín: Szt. Margit Gimnázium, XI. Villányi út 5-7. (Móricz Zsigmond körtértől 2 percre)

Részvételi díj: ingyenes.
Pusztán a terembérlet díjának egy főre eső részét kell kifizetni, ami kb. 1500-1800 Ft/alkalom.

Mivel a létszám limitált, kérlek, mihamarabb jelezd részvételi szándékodat!

Bővebb információ és jelentkezés:
István Klára: istvanklaresz@gmail.com

Szeretettel várom jelentkezésedet!
Klári, aki már végigjárta ezt az utat.