Az előző cikkemben a meddőség és testünkről alkotott véleményünk viszonyáról írtam, most pedig ennek kapcsán osztom meg veletek önmagamról alkotott képemet.

Miközben mi sikertelenül próbálkoztunk, körülöttünk egyre több barátnőm, ismerősöm, kollégám lett terhes. Ezzel párhuzamosan komolyan elkezdett foglalkoztatni, a "Mivel érdemeltem ezt ki?" kérdés, de természetesen az önkínzáson kívül semmire nem jutottam. Elfogadtam, hogy egyszerűen vannak "szupertermékenyek" (ők azok, akikre csak ránéznek és máris teherbe esnek) és vagyok én, a "biológiai selejt". Ezen egyszerű elgondolás után már elég gyorsan ment a fantáziálás...

Abból indultam ki, hogy ha 100-200 évvel ezelőtt éltem volna, akkor nagy valószínűséggel úgy kellett volna leélnem az életem, hogy soha sem lett volna gyerekem, soha sem tapasztalhattam volna meg a szülőséget. Ha szerencsém lett volna, akkor talán elvittek volna a falu mindenható javasasszonyához, aki megpróbálta volna levenni rólam a nyilvánvalót, mert bizony ez átok, hisz mi más is lehetne?! Biztosan magamra haragítottam valakit, és most ki kell engesztelnem, és legjobb lesz, ha teliholdkor meztelenül megfürdök a tóban és gesztenyebarna hajfürtömet elásom az öreg diófa tövébe, majd két hétig minden nap friss harangvirágot kötök a hasamra. (Félreértés ne essék, nem szeretném kigúnyolni azokat, akik ebben hisznek, biztos vagyok abban, hogy ezek a rituálék nagy hatással vannak/voltak az emberi lélekre, pszichére, és talán ebben rejlett csodás hatásuk. Csak hát a mai világ tudásával, valljuk be, kevesebb esélyt nyújtottak.) Ha nem lett volna szerencsém, talán a falu végébe száműznek, ahol az olyan kitagadott és mások által szégyellnivalónak bélyegzett vénlányok laktak, mint a fiatalon elcsábult, megesett Irénke, a felszarvazott feleség, Icuka, a férfigyűlölő, leszbikus Dézike és az enyhén félkegyelmű Neni.

Talán, ha lett volna férjem, szeretettel és megértéssel viselte volna "sorsomat" és örökké velem marad, gyermektelenségünknek bánatát a malackák gondozásába fojtva. Talán, soha sem tudta volna elfogadni, hogy ilyen élete legyen, egyszer csak elutazott volna és többé sosem látom.

Visszatérve a jelenbe, az az érzésem volt, hogy én bizony, ha szigorúan nézzük, olyan ember vagyok, aki a darwini elmélet szerint nem tartozik a legerősebbek, legalkalmazkodóbbak közé, gyenge vagyok, terméketlen és ezért kihalásra ítéltetett, biológiai selejt.

Ezen az érzésen az is erősített, hogy ráadásul még közellátó is vagyok, tehát tévézéshez bizony szemüveget kell viselnem és valljuk be, sok-sok évvel ezelőtt tuti nem láttam volna meg gyűjtögetés közben, hogy a bokorban ott rejtőzik a kardfogú tigris és mivel időnként még rosszul is hallok, biztosan lemaradtam volna kedves nőtársaim kiáltozásáról, azt meg végképp nem érzékeltem volna, hogy eszeveszettül szaladnak, és eldobálják a nehezen összeszedett bogyókat és gyümölcsöket.

Bizony, lehet, hogy az egész már eleve itt elrendeltetett. Lehet, hogy én csak egy szerencsés túlélő vagyok, aki eddig elevickélt valahogy az élet hideg útvesztőjében és eddig mindig jó irányt választott, viszont most az utolsó kanyarnál zsákutcába fordult.

Érdekes gondolatok ezek, a "drótanyánk" a biológia és "szőranyánk" a tudomány harca. A tudomány harcol értünk, azokért a nőkért és férfikért, akiknek amúgy nem lenne esélye, vagy csak nagyon kevés.

Ezért hát elhessegettem ezeket az elmélkedéseket és átadtam magam az örömnek, hogy abban a korban élek, amely lehetőséget ad a lehetetlenre és nem taszítja ki magából azokat, akik valamiben gyengék. Akik "gyengeségüket" szeretettel, jószívűséggel, türelemmel, odaadással, kreativitással, kitartással (és még sorolhatnám tovább) kompenzálják, így válva alkalmassá a szülőségre.

Persze azért még bujkált bennem a kisördög és még tovább gondolta a dolgokat: ha 100-200 évvel később születtem volna, lehet, hogy már régen szülő lennék/szülők lennénk, talán csak egy szem tabletta és minden megoldva...

És melyik lenne jobb?

(Kép forrása: Pinterest)