Beszélgetőtársamat már akkorról ismerem, mikor még mindketten csak várakoztunk, hátha egyszer lesz kisbabánk. Bár az alaphelyzet nagyon hasonlított, mégis két külön utat járunk. Szerencsére nekik az út egy része véget ért és most lépdelnek egy ismeretlen ösvényen, ezért megkértem, meséljen nekem.

Kezdjük talán az elején. Mióta ismeritek egymást a férjeddel? Hogyan ismerkedtetek meg?

Igazából már azelőtt összeért a sorsunk, hogy ismertük volna egymást. Minden évben ott nyaraltunk, ahol a férjemék laktak. Egyszer egy műszaki hiba miatt szerelőt kellett hívnunk, utólag raktuk össze a képet, hogy az apósom és a sógorom szálltak ki a helyszínre.

2004-ben, 18-19 évesen találkoztunk. Volt pár szaktárs, akikkel összejártunk tanulni. Az egyik ilyen vizsga előtti hajrában a későbbi sógorom volt a soros a vendéglátásban. A szülei jó szívvel fogadták a csapatot, és épp az öccse otthon volt, aki már elsőre is nagyon kedvesnek tűnt, de megmaradtunk a barátság szintjén, nem is láttuk egymást gyakran, mert bentlakásos kollégista volt egy középiskolában. Aztán ő is ugyanarra az egyetemre jelentkezett és gyakrabban találkoztunk, beszélgettünk.

2006-ban fordult komolyra a kapcsolatunk, pontosan 11 éve, és idén nyáron leszünk 7 éves házasok.

A házasságkötésetek előtt tudtátok-e, hogy a gyerekvállalás nem lesz könnyű?

Igazából tudtuk, hogy lesznek nehézségeink, csak nem sejtettük, hogy ekkorák. A sógorom és a férjem egy ritka betegséggel születtek, de a gyerekeik elvileg csak hordoznák a hibás gént. Ehhez képest ott sorozatos vetélések, itt pedig orvosilag igazolt meddőség keserítette/keseríti az életünket. Akkor feléledt bennünk a remény, amikor megszületett a két unokaöcsénk, végig izgultunk, hogy minden rendben legyen. Szerencséjük volt, mindkettő okos, szép, egészséges gyerek. De a mi gyerekünk másképp tervezte a landolást.

Hogyan jutottatok el annak a gondolatáig, hogy szeretnétek örökbe fogadni egy gyereket? A döntéseteket indokolta-e valami, vagy kezdettől fogva ez volt a tervetek?

Tanárként én mindig szerettem volna gyereket, legalább kettőt, talán hármat. A férjem is, bár ő azt mondta az elején, hideg fejjel, hogy soha nem mert többre vágyni egy szép feleségnél, és ez megadatott neki, amiért ő nagyon boldog és hálás. De aztán amikor megérett a helyzetünk a felelős gyermekvállalásra, elszántan és nagy reményekkel vágtunk bele.

Hamar kiderült, hogy az én inzulinrezisztenciám és pco-betegségem csak tovább rontotta az esélyeket. Négy orvos mondta ki rólunk, hogy lombikkal lehetne egy kicsi esélyünk, de nagy valószínűséggel beteg babát szülnék. Ezt nem mertük vállalni. Emellett pedig se lelkileg, se fizikailag, se anyagilag nem állunk készen egy ekkora próbatételre.

A diagnózis utáni hetekre nem nagyon emlékszem, csak a sötétségre, ami körülvett bennünket. Borzalmas időszak volt. Innen visszatekintve látszik, mennyire mélyen el voltunk keseredve.

Aztán elkezdtem keresni a kiutat. Könyvtárosként mi sem volt egyszerűbb, mint felkeresni a megyei könyvtárat, és kimazsolázni a nekünk való könyveket. Volt abban a kupacban minden, tudnivalók az inszeminációról, lombikról, annak vállfajairól (hátha mégis, de aztán a teljes információkészlet birtokában még erősebb „nem” lett a válasz), gyereknevelésről (Dr. Spocktól Vekerdyn át a Suttogóig), fejlődéslélektanról és az örökbefogadásról is. Havi 50-60 könyv fordult meg a kezemben, és folyamatosan referáltam róla a férjemnek, akivel mindent átbeszéltünk, amiről olvastam.

Ez terápia volt, beindította a gyászfeldolgozást mindkettőnkben, és viszonylag hamar (4-5 hónap alatt) eldöntöttük, hogy jelentkezünk a hivatalban örökbefogadó szülőnek. (Nem keverendő a nevelőszülővel, az egy külön szakma!) Igyekeztünk a lehető legtöbb információt összegyűjteni a folyamatról, a lehetőségekről, történetek után kutattunk.

Hogyan fogadta a döntéseteket a családotok, a baráti társaságotok? Bevontatok másokat is a döntési folyamatba vagy ketten beszéltétek át, mit tegyetek? Hogyan éreztétek magatokat a döntés előtt és hogyan utána?

A döntésünk igazából erővel töltött el bennünket. Hiszen nekünk lesz gyerekünk, ez a gyerek biztosan a miénk lesz, csak ki kell várni, és ő is vár ránk valahol.

A családunk érdekesen fogadta. Természetesen vágytak unokára. De miközben megnyugvással vették tudomásul, hogy nem fekszünk kés alá, előkerültek a tipikus előítéletek, az „én nem tudnám…” kezdetű mondatok, a „más gyerekéről”, meg hogy „milyennőazolyan”. Sok munkába telt eloszlatni a ködöt.

Az apósom nagyon nehezen emésztette meg, pont ő, aki maga is árvaként nőtt fel. Az elmúlt évek aztán minket igazoltak. Sajnos édesapám már nem érhette meg az első unokáját, őt tavaly veszítettük el. Utána fél évvel pedig a nagymamám is követte őt.

A barátainkat is erősen megrostálta a hírünk. Egyesek megátalkodottan ellenezték az egészet, mások rácsodálkoztak, megint mások kéretlen tanácsokat adtak. Azt tapasztaltuk, hogy habár az örökbefogadás évezredek óta az egyik szokásos formája a gyerekek családba kerülésének (emlékezzünk csak a római jogra), valahogy mégiscsak megbotránkoztatja az embereket. A rengeteg olvasás azonban felvértezett bennünket mindenféle reakcióra, és hamarosan önbizalommal telve tudtunk válaszolni a zavarba ejtő megjegyzésekre is.

Sokan csodáltak bennünket. Pedig mi úgy gondoljuk, hogy ebben semmiféle hőstett nincs. Adott két ember, akik nagyon szeretik egymást, és nem tudnak gyerek nélkül élni. Mivel nem tudnak szülni, próbálnak más legális úton háromfős családdá fejlődni.

A szurkálódók szemében viszont az volt a „bűnünk”, hogy nem tettünk meg mindent a vérszerinti gyerekért. Hiszen elmehettünk volna lombikra, öt kezelés ingyen van, meg hát ott a spermadonáció. Igen, de az öt kezelésbe nem számít bele a rengeteg vizsgálat, a gyógyszer, az egésszel járó fizikai és lelki megterhelés. A spermadonáció meg számunkra összeegyeztethetetlen a házastársi hűséggel és egyenlőséggel. Én ehhez a férfihoz mentem hozzá, csak neki és csak az ő gyerekeit szeretném a szívem alatt hordozni, ha megadatik. Ne legyen a gyerekünk egyikünké sem, ha már mindkettőnké nem lehet. De ez a mi egyéni világlátásunk, más másképp gondolja. Voltak ebből fájdalmas szakítások. De úgy gondoljuk, hogy ilyenkor hagyni kell esni a dolgokat. Némelyekkel azóta újra sikerült közös nevezőre jutni.

Igazából ketten döntöttünk minden kérdésben. Persze meghallgattuk a véleményeket, végiggondoltunk egy rakás érvet és ellenérvet, így határoztuk meg azokat a határokat, amelyekkel aztán beléptünk a hivatal kapuján.

Ahogyan azt a felvezetőben írtam, szerencsére ti az út egy részét megtettétek már, egy kislánnyal bővült a családotok. Mennyi ideig kellett várakoznotok rá?

A papírok beadásától fogva 3,5 évet vártunk. Az alkalmassági vizsgálat ideje alatt már sorban állnak a jelentkezők. Átlagosan fél év alatt készül el az ezzel kapcsolatos határozat, amely a jogerőre emelkedéstől számítva 3 évig érvényes, és további egy évre hosszabbítható. Mi már épp beadtuk a hosszabbítási kérelmet, amikor megcsörrent az a bizonyos telefon.

Hogyan próbáltátok tartani magatokban/egymásban a lelket a várakozás ideje alatt? Változott-e a kapcsolatotok?

Az volt a szerencsénk, hogy soha nem egyszerre voltunk mélyponton, így fel tudtuk segíteni a másikat. Nagyon nehéz volt ennyit várni. Az utolsó időben teljesen elveszítettem a reményt, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk. A férjem bizakodóbb volt. Csak ki kell várni, tartsunk ki. Mindig ezt mondogatta. Közben már neki is nagyon elege volt olykor.

Van az a pont, ahol már semmi sem kattant le a témáról. Se olvasás, se utazás, semmilyen hobbi, és nincs az a mennyiségű munka, ami legalább egy kicsit ki tudná kapcsolni az ember fejében ezt a programot.

A múlt nyáron érkeztem el a határaimhoz. Odáig jutottam, hogy bedobom a törölközőt, mert nem bírom tovább. Az épp aktuális telefonos érdeklődésem során az ügyintéző olyan mértékben lelombozott, hogy sírva tettem le a telefont.

Elkezdtem építeni a menekülő utat. Munkahelyet akartam váltani, valami teljesen mással foglalkozni azzal a tudattal, hogy sosem lesz belőlem anya. Sokat rágódtam, bele is betegedtem abba a törekvésembe, hogy kibújjak a bőrömből és ekkorát lépjek másik irányba.

A férjem ebben is támogatott, amiért nem tudok neki elég hálás lenni. Aztán végül arra jutottam, vele egyetértésben, hogy még a hosszabbítást beadjuk. De annak lejárta után nem fogunk új eljárást kezdeményezni. (Ha lejár az idő, új alkalmassági vizsgálat kezdődik, amely újabb fél év…)

Hogy levezessem az energiáimat és a stresszt, edzeni kezdtem. Két órát heti háromszor, edzővel. Néha csak ezek a kemény és megterhelő gyakorlatok segítettek nem összezuhanni.

A kapcsolatunk csak erősödött ez alatt a teher alatt. Összepréselt bennünket a közösen vállalt feladat. Sokszor megfogalmaztuk, hogy bárcsak könnyebb lett volna, de így még értékesebbnek érezzük, ami ezután történt velünk.

Hogyan ért benneteket a hír, hogy letelt a várakozási idő és van egy baba, akit örökbe fogadhatnátok?

A december és a karácsony csöndben telt. Az újév első munkanapján azonnal feladtuk a levelünket a hivatalnak, és január 6-án telefonáltam rájuk, hogy megkapták-e. Az ügyintéző sietett épp, és csak annyit mondott igen, és hogy majd hívni fog. A gyerekünk születésnapjára tisztán emlékszem. Két filmet néztünk meg, mindkettő a családról és a babákról szólt. Zokogtam. De ez amolyan felszabadító sírás volt így utólag visszagondolva.

Alig egy héttel később épp ebédszünetet készültem tartani, amikor az ügyintéző, ahogy ígérte, tényleg felhívott. Lazán vettem fel a telefont, tudtam, hogy a papírokról akar velem egyeztetni. Le se tudom írni, milyen érzés volt, amikor közölte, hogy van egy ötnapos kislány a kórházban, aki arra vár, hogy meglátogassuk, szóval holnap 9 órakor vár bennünket az irodájában. Hirtelen egy csomó kérdés tolult a fejembe, amiket sebtében fel is tettem, egyet felejtettem el: megkérdezni, hogy hívják a babát, így azt csak másnap tudtuk meg. Annyira ráillett, hogy nem változtattunk rajta.

Először el se hittem. Aztán ujjongtam, ami pillanatokon belül remegésbe és zokogásba csapott át. Mindezt alig pár másodperc alatt. Ahogy magamhoz tértem, tárcsáztam a férjemet. Épp a dugóban ült, fel sem fogta, mit mondtam. Két perccel később visszahívott, hogy akkor ez most tényleg AZ A HÍVÁS?? Alig bírtam kinyögni, hogy igen, a gyerekünk vár ránk.

Aztán elkezdtem keresni a főnökömet. A harmadik hívást vette csak fel. Sokkot kapott, majd együtt sírdogáltunk a telefonba. Nálam ezt követően működésbe lépett a robotpilóta. Szélsebesen lezártam az épp futó ügyeimet, és kiszerveztem a munkát, majd rohantam a vonatra.

Másnap remegtünk az izgalomtól. Az ügyintéző hűtött bennünket, nagyon furcsállotta, hogy ennyire magabiztosan állítjuk egy sosem látott gyerekről, hogy igen, akarjuk. A férjemmel mindketten éreztük, hogy ez a gyerek nem lehet másé, csak a miénk.

Beléptünk a kórházi inkubátorszobába és akkor ott valami varázslat történt. A sarokban feküdt ez a gyönyörű gyerek, aludt, és nagyon nem tetszett neki, hogy megzavarják. Kinyitotta a szemét, és egyenesen a szemünkben nézett. Egyszerre mondtuk ki az igent. Hiába voltak a szobában még legalább hatan, nem létezett a világ néhány pillanatig, csak mi hárman.

Aztán ahogy magunkhoz tértünk, gyorsan kérdeztünk még néhány dolgot, megállapodtunk a dolgozókkal, hogy a látogatási időben bejöhetünk. Hozhatunk ruhát, pelenkát, cumisüveget, játékot, a kislánynak, gondozhatjuk, etethetjük is. Felkészültek voltunk, a játék és a pelenka már elő volt készítve, beszagosítva, hogy szokhassa a leendő otthona illatát.

Azt kell mondjam, mindenki megdöbbent rajtunk. A higgadtságunkon, a határozottságunkon. Egy pillanatig nem féltünk a karunkba venni a babát. Az első este a nővérke elképedve szemlélte, ahogy pelenkázom, öltöztetem, hát még amikor az apja tette ezt! Kezdettől kivettük a részünket a feladatokból mindketten. Volt, hogy órákon át csak bámultuk, simogattuk a hátát, ölelgettük. Teljesen ellazulva aludt hordozókendőben rajtam, vagy az apja karjaiban.

Ami ezután következett azt körülbelül egy tornádóhoz tudnám hasonlítani. Minden lehető időt a kórházban töltöttünk. Közte intézkedtünk, vásároltunk. Mire a kislányunk, egy hét ügyintézés után hazakerült, 730 km-t mutatott az óra a kocsiban, és több mint 40 adag textíliát mostam és vasaltam használat-készre. Napi 3 órát sem bírtunk aludni. Este 11-ig ügyködtünk, hajnal 2-3 felé már talpon voltunk. Elvégeztük a lakáson az utolsó átrendezést, és legnagyobb megdöbbenésünkre a fél város megmozdult értünk, hogy segítsen. Soha ennyi jó szándékkal és kedvességgel nem találkoztunk életünkben.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek ezután?

Nyolc hétbe telt, mire végre el mertük hinni, hogy már örökre összetartozunk. A kórházban sem volt mindenki segítőkész, de azokat a szituációkat humorral oldottuk meg. A hivatali útvesztőkhöz, és a hat hetes meggondoláshoz viszont már nem tudtunk ennyire oldottan hozzáállni.

Mindketten hálásak vagyunk a szülőanyának, hogy ennyire felelősségteljesen gondolkodott és gondoskodott a gyerek jövőjéről. De a törvény szerint 6 hétig meggondolhatta volna magát. Ez rizikó, és úgy voltunk vele, hogy ennyi a minimum, amit vállalunk azért, hogy ez a kicsi lány élete első hat hetében mindent megkaphasson, ami minden újszülöttnek jár.

Rettenetesen féltünk, hogy vissza fogja kérni. Éjszakákat sírtam át a karomban az édesdeden alvó gyerekkel. Amikor ébren volt, és egymást csodáltuk, órákra elfelejtkeztünk erről a nehézségről. Máskor ránk zuhant, mint egy óriási kőtömb. Általában akkor, amikor nem volt tevőleges feladatunk, amikor volt időnk agyalni. De azzal vigasztaltuk egymást, hogyha mégis úgy alakul, akkor annak úgy kell lennie, és a legfontosabb, hogy a gyerek nem maradt szeretet nélkül. Mi tudunk segítséget kérni, hogy túléljük, de ennek a gyereknek jelenleg csak mi vagyunk. Ő és a boldogsága elsősorban számunkra a legfontosabb a világon, mi vagyunk az egyetlenek, akik az érdekeit és a szükségleteit képviselni tudják.

A hivatali ügymenetről igazából nehezen tudok szalonképesen nyilatkozni. Ami bürokrácia és lajhárság itt van, az botrányos. A kihelyező határozat körüli mizéria miatt egy nappal többet kellett távol lennünk egymástól.

Egy hónapon belül kétszer is ellenőriztek bennünket, és olyan badarságokba is belekötöttek, hogy a hajam égnek állt. Miközben ugye intézni kellett minden olyasmit, amit egy átlag csecsemő kapcsán is: védőnő, gyerekorvos, gyógyszerek, vitaminok, tápszer, státuszvizsgálat, oltások, szűrések. Közben négyszer váltottunk tápszert, és speciális gyógytornára is jelentkeznünk kellett, szerencsére időben nyakon csíptük a problémát, és már túlvagyunk a nehezén.

A próbaidő és a hat hét leteltével újra meg kellett jelennünk a hivatalban, ahol jegyzőkönyvbe vették, hogy még mindig egymáséi szeretnénk lenni, akkor immáron harmadszor nyilatkoztattak erről. Egy héttel később lett ebből jogerős határozat, két héttel később új anyakönyvi kivonat.

Tulajdonképpen szültem egy 8 hetes gyereket. Az addigi papírjait minden nyilvántartásból törölték. Ez azért volt nagyon macerás, mert a státuszvizsgálat és az oltás délelőttjén még volt biztosítása a gyereknek, délután meg már nem. Ott álltam a frissen oltott kisbabámmal, és sűrűn imádkoztunk, hogy ne kelljen orvosi segítség az éjszaka. Másnap lóhalálában rohantunk az anyakönyvi hivatalba, onnan lakcímkártyát csináltatni, onnan pedig az OEP-hez, mert ebben a papírmániás országban csak így élet az élet.

Személyigazolványt kötelező csináltatni. Előre bejelentkeztünk, jeleztük, hogy csecsemővel érkezünk. Egy órát várattak, majd parancsba adták, hogy ébresszem fel, és mire szegényemet felkeltettem, már nem is volt olyan sürgős a fénykép. Egyedül az adóhivatalban nem jártunk pórul, de onnan meg még nem érkezett meg a kártya.

A családtámogatás kapcsán is voltak kalandjaink. Van annak valami bája, ha egy örökbefogadó szülőtől terhességi kiskönyvet, majd ezen hiba javítása után olyan hiánypótlást kér a rendszer, amit simán le lehetne tölteni a központi adatbázisból.

Most már mindannyian otthon vagytok és ismerkedtek egymással, a helyzettel, a szülőséggel. Hogyan érzitek most magatokat?

Minden fentebb felsorolt nehézség ellenére olyan ez, mint a mesében. Egy áldott jó gyerek büszke szülei lehetünk, és nagyon kegyes hozzánk a hölgy. Eszik, alszik, nagyon jókedvű, hamar meg tudjuk nyugtatni. Ha nem így lenne, akkor is ő lenne a tökéletes számunkra.

Viszont döbbenetes érzés, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez a gyerek minket választott. Hogy hasonlít ránk a tekintete, a természete. Jó csapat vagyunk mi hárman. A családunk az első pillanattól fogva imádja. Mindenkit levesz a lábáról.

Lassan túlvagyunk az első keményebb oltásokon, betegségen. Egy sorozatnyi olyan döntésen, ami orrba tudja vágni az embert azzal, hogy rajta múlik ennek a kicsi életnek a jobban léte. Ezt is szokni, tanulni kell. Sokszor vagyunk fáradtak, de igazából mindketten nagyon boldogok vagyunk. Még akkor is, ha nehézség ér.

A férjem odaadó, remek apa, szinte sugárzik. Persze ő is folyamatosan kihívásokkal néz szembe az új szerepe kapcsán, hiszen olyan hirtelen történt ez az egész.

Túl gyorsan váltam meddő nőből anyává. Másnak erre van 9 hónapnyi társbérlete. De amióta itthon vagyunk, teljesen, és meglepő módon fénysebességgel programozódott át a látásmódom. A gyerek naponta több olyan dologra nyitja fel a szememet, amiről addig fogalmam sem volt. Vagy ha hallottam is róla, nem láttam még működés közben, nem hittem el.

Nagyon kell vigyáznom arra, hogy ne boruljak meg túlságosan, mert rántom magammal őt is. Hiperérzékeny radarjai vannak. Ezért ha éppen rosszabb passzban vagyok, igyekszem hátrébb lépni, hogy ne őrajta csapódjon az én frusztrációm. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy képes vagyok felismerni azt a pontot, ahol ezt meg kell tennem.

Tudatosan törekszünk arra, hogy töltsek időt a gyerek nélkül is, ilyenkor kikapcsolódom, és az apja vigyáz rá, egyelőre nem bízzuk ezt a nemes feladatot másra.

Maradtak bennem lelki csomók, amiket épp most bogozok ki segítséggel. Fontos ez, mert segít a gyerek jobb anyjává válnom.

Hihetetlenül jó érzés, hogy mennyire kötődik hozzánk. Amellett, hogy a szemében egyenrangúak vagyunk, az az érdekes, hogy másképp viszonyul, mást mutat nekem és mást az apjának. Nekem sokat beszél, nagyon aktív, apánál pedig lazulás és karban terpeszkedés van, laza „imádj, szeress, etess” arckifejezéssel.

A meddőség ideje alatt néha jobb, néha rosszabb passzban van az ember, olykor szinte teljesen elcsügged, lemond arról, hogy egyszer neki is sikerül. Mit javasolnál azoknak, akik időnként hasonlóan éreznek?

Hogy ne hibáztassák magukat ezekért a mélypontokért. Természetes sajnos, akár a levegővétel, és a hullámvölgy után garantáltan lesz felfelé.

Én például nagyon utáltam, ha nekem a Sorsot meg a Gondviselést emlegették. Mert az ember egy idő után tehetetlen, és amikor ezt érzi, nem fair azt várni tőle, hogy feküdjön fel a víz tetejére, és hagyja magát sodorni. A másik tapasztalatom az volt, hogy hiába magyaráztam, mi ez a pokol, nem igazán éreztem azt, hogy fel is fogják, mi történik ilyenkor.

Valahogy úgy éreztem folyton, hogy ki vagyok rekesztve a paradicsomból, és akkor majd, ha lesz gyerekem, hirtelen meg fogjuk érteni egymást a többiekkel. Ennek egy része be is jött, mert én is rájöttem arra, hogy milyen a másik oldalról szemlélni az én régi nézeteimet. De azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a többséggel ugyanúgy nem értjük egymást, mint amikor még nem volt gyerekem, holott már egyformák a problémáink.

A szemléletváltásomnak is voltak fájdalmas állomásai. Látva, mennyit kell cincálni szegény kislányomat, hivatalról hivatalra járni, hat hétig lógott a levegőben, és ugyan igyekeztem nem rátolni a rettegésemet, de azért a gyerek se hülye, érzi, hogy baj van. Feltámadt bennem a bűntudat, hogy nem tudtam őt én szülni, hogy képtelen voltam rá. Dolgoztam magamon sokat azért, hogy rájöjjek, én őt nem tudtam volna ilyennek megszülni. A neve sem ez lenne, nem is így nézne ki. Aztán ott volt a dilemma, hogy vajon lecserélném-e ezt az én tökéletes örökbefogadott gyerekemet arra a másikra, akinek még a neve sem ez lenne. A válaszom magamnak egyértelmű nem volt. Csak később jött a felismerés arra vonatkozóan, hogy ha én szülöm is cincálódhatott volna ugyanennyit csak más természetű gondok miatt. Elég ahhoz egy nehezebb szülés vagy bármi komplikáció.

Így, túl azon a nehéz életszakaszon, már látom, mi az, ami hasznomra vált, és mi az, amit jobb lett volna másképp csinálni. Az önostorozásból például jóval kevesebb is elég lett volna. Ahogy a más ítéletének a mellre szívásából is.

Ami viszont igazán építőnek bizonyult, az a tájékozódás. Rengeteget olvastam, beszélgettem gyakorló anyákkal bármiről, ami a gyerek gondozása kapcsán eszünkbe jutott. Ezeknek az ismereteknek most nagyon örülök, mert ezzel együtt is sokszor esem pánikba egy-egy történés kapcsán, mi lenne velem akkor, ha információim se lennének.

Folyamatosan rácsodálkozom dolgokra. Hogy mennyire más szintű logisztikát igényel az élet egy gyerekkel. Hogy ami nekünk ártalmatlan nátha, két nap, és kifeküsszük, az egy picinek életveszélyes lehet, és szegényes az eszköztár. Vagy hogy hogyan jutunk le a harmadikról egy 4 kilós, felöltöztetett bébikével és annak minden cuccával a legnagyobb tél közepén a tárolóba úgy, hogy anyán is ott a kabát, a táska, legyen meg minden papír, vésztartalékban kaja, váltóruha, kiskutyafüle.

Meg kellett most hirtelen tanulnom, hogy nem szégyen az, ha az ember akár az utolsó pillanatban is lemond egy előre megbeszélt programot. A gyermekorvosi időpont is áttehető, ha nagy a gáz, pedig az szükséges és néha kötelező, pláne alakítható a tér és az idő bármi más kapcsán bárki mással. Nekem ezek a dolgok nagyon újak voltak, pedig készültem, tanulmányoztam, milyen az élet a horizonton túl. Én olyan ember vagyok, aki nem vonja vissza az adott szavát, és ha megígérem, hogy ott leszek, 10 perccel előbb érkezem, most habot vet a hátam, hogy odaérjek, és néha így is késünk, mert a gyerek diktál, és ez így van jól.

Tudtam ezeket a fejemmel, de érzelemmel megélni mégiscsak egy más dimenzió.

A várakozó-meddő oldalról simán tűnik ez parttalan panaszkodásnak, és én is könnyen odavágtam, hogy örülj neki, hogy ilyen problémáid vannak. Mégis érdemes meglátni az ilyen panasz mögött a felkészülés lehetőségét. Hogy most nekem nagyon nehéz, de az a verzió sem lesz egyszerűbb, sőt, ott lesz a felelősség, hogy életben kell tartani egy ránk utalt, védtelen kis életet. Nehéz ezt a mélypontokon így látni, de nem baj, ha eszünkbe jut ez a nézőpont is.

Érdemes kapcsolati tőkében is gondolkodni, most folyamatosan tapasztalom, mennyire jól tettem, hogy így vészeltem át a sötét órákat. Ajánlott körülnézni a lakóhelyünkön és vonzáskörzetében, hogy milyen szakemberek, orvosok, gyógytornászok, klubok elérhetőek. Érdemes összeismerkedni a védőnővel, tájékozódni, hogy a környékbeli anyukák melyik gyerekorvosra/módszerre/tápszerre/pelenkára/beszerzési helyekre esküsznek. Vannak facebook csoportok, amelyek egy-egy téma köré szerveződnek, úgy, mint a szobatisztaság, vagy a hordozás. Ezek a csapatok nagyon sokat tudnak segíteni, hogy adott időben felismerhető legyen egy épp csak kialakuló probléma, és segítik egymást, hogy jó kezekbe kerüljön, akinek gondja támad. Az előzetes helyzetfelmérés arra is jó, hogy amikor már élesben folynak a dolgok, az ember ki tudja válogatni a számára értékes információt, és megtanulja kezelni a nem épp mindig szalonképes tanácsokat is.

Külön hangsúlyt fektettem arra, hogy hogyan lehet a mi esetünkben szoros és jó kötődést kialakítani köztem és a kisbabám között. Behatóan megismerkedtem a hordozás rejtelmeivel, és már a kórházban alkalmaztam, amit tanultam. A helyi klubban tudtam tényleges technikákat elsajátítani, és a babámnak megfelelő hordozó eszközt kölcsönözni. Így is sikerült könnyebbé tenni a hazahozatalt. Hiába volt ott számára ismeretségünk kezdetétől a leendő otthona illata a játékon és a pelenkán, amit tőlünk kapott, két hét kórház után a gyerekem kapaszkodott ezen a számára idegen helyen mindenbe, amit eddig ismert, és biztonságot nyújtott: cumi, étel, a nyuszija, és nem utolsó sorban én a kendőmmel.

Az ellenőrző látogatások során is felkötöttem magamra. Így nyújtottam neki és a magam számára is biztonságot. Kevésbé voltam feszült, ő pedig békésen szundikált a batyuban. Amikor pedig lázas lett az oltástól, gyógyszer nélkül tudtam egy teljes fokot csökkenteni a testhőjén. Az pedig maga volt a csoda, amikor először kiléptünk az utcára. A kis szája egész úton „Ó” formát öltött, és szerencsésnek éreztem magam, hogy részese lehetek annak, ahogy először rácsodálkozik a világra. Addig csak a babakocsi takarásából bámulta az eget, és ami az akkor még eléggé szűk látóterébe került.

A másik nagyon hasznos terület, amibe érdemes volt belefolynom, a mozgásfejlődés. Mi alapvetően egy problémákkal és fejlődési lemaradásokkal küzdő kisgyerekre készültünk. Emiatt alaposan tanulmányoztam, milyen módszerekkel tudják segíteni ebben a kicsiket. Végül a Dévény módszer mellett tettem le a voksomat, mert ennek az iskolának az elvei álltak a legközelebb hozzám és az addig olvasott ismereteimhez. Ezer szerencsénk, hogy utánanéztem, mert pont egy ebben a témában jártas szakember nyújtott segítő kezet, amikor kiderült, hogy valami gond van a lányunk nyakával, hátával. Nagyon jókor vittük, és a gyors segítségnek hála, hamar tudtuk helyes mederbe terelni a fejlődését.

Személyes tapasztalataimból és élményeimből kiindulva mindenkit bátorítok és küldök terápiára, nekem hasznomra vált és válik most is. Mire az ember tényleg szülőszerepbe kerül, terhektől mentesen, vagy legalábbis könnyebb szívvel tudja végezni az új feladatát. Akármerre indulunk is azért a gyerekért, mire egymás karjaiba érkezünk, jó, ha a mi sebeink gyógyulóban vannak, mert a kicsi problémáit nekünk egész emberként kell majd kezelni, megoldani, ami sokkal nagyobb feladat, mint a meddőség elviselése és megélése volt.

Túl hosszan ecseteltem ezt a kérdést, azt hiszem. Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy amikor az ember épp a legnagyobb nyomora egyik bugyrában csücsül, érdemes tudatosítani, hogy a felhők felett mindig süt a nap. Mivel ez tényleg így van, még akkor is, ha hihetetlen, nem árt a kalap, a napszemüveg és a naptej. Utólag boldogok leszünk, hogy előre láttuk, hogy szükségünk lesz rá, és elkerültük mind a napszúrást, mind az égési sérüléseket.

Lehetetlen mindenre készülni, arra végképp, hogy az emberre rásütik a „lexikonból neveled a gyereked” bélyeget. Mert bármit is tesz az ember, biztosan lesz olyan, akinek ez nem fekszik, és kényszerét érzi, hogy közölje. Az a fontos, hogy nekem ez adott támaszt, és segített átlendülni.

Mindannyiótoknak kívánok sok erőt, kitartást, hogy elérjétek a célotokat. Ne feledjétek, ez még csak a haladás az origo felé. A lényeg onnantól kezdődik.

A kép csak illusztráció. (Forrás: www.japantimes.co.jp)